És ez volt benne a legijesztőbb. Nem az, hogy Anna ennyire felkészült. Nem az, hogy egy ügyvéd ült az ő nappalijukban. Még csak nem is az a sporttáska, amelyik az előszoba mellett várakozott némán, mintha már régóta tudná, mi fog történni.
Hanem az, hogy Anna igazat mondott.
— Hívd be — szólalt meg Péter.
Anna figyelmesen ránézett.
— Biztos vagy benne?
— Hívd be.
Az asszony felállt, kiment az előszobába. Fél perc sem telt el, már vissza is tért Gáborral. A férfi leült a korábbi helyére, kinyitotta a jegyzetfüzetét; a mozdulatai tárgyilagosak voltak, győzelemnek nyoma sem látszott rajta.
— Akkor — kezdte az ügyvéd —, javaslom, vegyük sorra a közös vagyontárgyakat.
Péter bólintott.
Odakint erősebben kezdett verni az eső az ablaküvegen.
Gábor fél tizenegykor ment el. Az asztalon hagyott egy mappát az iratok másolataival, mellé tette a névjegyét, és közölte, hogy másnap dél után jelentkezik telefonon.
Anna összeszedte a csészéket, bevitte őket a mosogatóhoz, és leöblítette mindet.
Péter még mindig ugyanott ült, háttal a falnak.
— Anna — mondta akkor, amikor az asszony épp megtörölte a kezét. — Az a táska kint az előszobában… az nekem van?
Anna hátrafordult.
— Igen. Összepakoltam pár dolgot az első napokra. Egy hétre való ruha, iratok, töltő. Sampon, borotva. Nem tudtam, hová mész, ezért olyat választottam, amit könnyű vinni.
Péter hallgatott egy ideig.
— És hová menjek?
— Ezt neked kell eldöntened.
— Nekem nincs más…
Elharapta a mondatot. Anna nyugodtan nézte. Nem volt benne káröröm, de harag sem; egyszerűen csak várta, hogy befejezze.
— Igazad van — mondta végül Péter halkan. — Van hová mennem.
— Akkor jó — felelte Anna egyenletes hangon.
A férfi felállt, kiment az előszobába. Felemelte a táskát. Nehezebb volt, mint gondolta. Anna mindig pontosan tudta, hogyan kell összerakni a holmikat.
— Anna.
Az asszony a konyha ajtajában állt, a félfának támaszkodva, karját összefonva maga előtt. Nem állta el az utat, csak ott volt.
— Igen? — kérdezte csendesen.
— Te… rendben leszel?
Anna egy másodpercig nem válaszolt.
— Leszek.
Péter bólintott.
Felvette a cipőjét. Sokáig babrált vele, ügyetlenül, mintha hirtelen elfelejtette volna, hogyan kell bekötni. Aztán felkapta az autókulcsot, de a következő pillanatban vissza is tette a kis szekrényre. Végül abban állapodtak meg, hogy az autó Annánál marad. Így volt helyes: ő használta gyakrabban.
— A lakáskulcsot? — kérdezte Anna.
Péter levette a kulcscsomóról, és letette a többi mellé.
— Köszönöm — mondta.
— Mit?
— Hogy nem ordítottál. Hogy… emberséges maradtál.
Anna hosszan nézte őt. Az arcán nem volt olyan kifejezés, amelyet Péter meg tudott volna fejteni.
— Menj, Péter.
A férfi kinyitotta az ajtót.
— Anna. Sajnálom.
— Menj.
Az ajtó becsukódott mögötte.
Anna még egy darabig az előszobában maradt, és azt a helyet nézte, ahol a férfi kabátja lógott. A szürke polárdzseki. A kockás sál.
Nem dobta ki őket. Bevitte a kamrába, gondosan felakasztotta mindkettőt egy vállfára. Hátha egyszer még kell. Bár fogalma sem volt, milyen „hátha” létezhet ezek után.
Visszament a konyhába, és feltette a vízforralót.
A tálalószekrényből elővett egy másik csészét. Azt, amelyiket addig ritkán használta, amíg Péter otthon volt. Az édesanyjától kapta, Péter pedig egyszer leejtette, a füle letört. Anna visszaragasztotta, de a repedés így is megmaradt. Mindig kicsit szégyellte ezt a csészét: a ragasztott fülét, az enyhe ferdeségét.
Most mégis abba öntötte a teát. Két ujjal fogta meg a sérült fület, óvatosan.
A csésze megtartotta.
Eszter Újpesten lakott, egy negyedik emeleti, egyszobás albérletben, egy panelházban, ahol a lift hol működött, hol nem. Péter gyalog ment fel, aztán becsöngetett.
Az ajtó szinte azonnal kinyílt. Eszter pizsamában állt előtte, telefon a kezében; láthatóan még nem aludt.
— Te vagy az? Mi történt?
Péter megemelte a táskát.
— Maradhatok nálad? Egy ideig.
Eszter először őt nézte, aztán a táskát, majd megint a férfit.
— Megtudta?
— Beadta a válókeresetet.
Eszter félreállt, hogy beengedje. Péter belépett az előszobába, letette a táskát, és levette a cipőjét. A lakásban körömlakk szaga keveredett valami édeskés illattal; Eszter épp a körmét festhette, amikor megszólalt a kaputelefon.
— Mikor… — kezdte a nő.
— Ma. Ügyvédet hívott.
— Ügyvédet? — Eszter pislogott. — Komolyan?
— Komolyan.
Bementek a szobába. A kanapén pléd hevert, az asztalkán körömlakkos üveg és vattakorongok. A tévé hang nélkül ment, valamilyen híradó képei villogtak rajta.
— Péter — fordult felé Eszter. — Te… hogy vagy?
A férfi leült a kanapéra. Könyökét a térdére támasztotta, végigdörzsölte az arcát.
— Még nem tudom.
Eszter mellé telepedett, és a tenyerét a hátára tette.
— Akkor vége? Hivatalosan is?
— Hivatalosan.
— És… — a nő elhallgatott egy pillanatra. — Most itt leszel?
— Ha lehet.
Péter a televíziót nézte. Néma hírek, egy beszélő fej, futó szöveg a képernyő alján. Néhány perccel korábban még a saját konyhájában ült, a fal melletti hokedlin, a háromégős csillár alatt, és azt figyelte, ahogy a felesége az ügyvéddel beszél. Most pedig itt volt.
— Persze, hogy lehet — mondta Eszter halkan.
Levette a plédet a kanapéról, feltette a vízforralót, mondott még valamit, de Péter alig figyelt rá. Az előszobában hagyott táskára gondolt. A sötétkék utazótáskára, arra, amelyet Anna annak idején a törökországi nyaraláshoz vett. Ő pakolta meg. Egy hétre ruha, iratok, töltő. Sampon, borotva. Könnyű táska.
Anna tudta, hogy el fog menni.
Készült rá.
Másnap reggel Anna hatkor ébredt, ahogy mindig. Ébresztő nélkül, a hosszú évek alatt beléivódott szokás szerint. Egy percig mozdulatlanul feküdt, és a plafont nézte.
Csend volt.
Nem hallatszott zaj a fürdőszobából. Péter általában korán kelt, csapkodott, keresgélt valamit a szekrényekben.
Most semmi.
Anna felkelt, megmosakodott, kávét főzött.
Leült az ablak mellé.
Február épp csak elkezdődött, az ég pedig fehér volt. Nem az a ragyogó, tiszta téli fehér, inkább szürkés-tejszínű árnyalat, amilyen akkor szokott lenni, amikor az idő még nem döntötte el, hulljon-e a hó vagy sem. Az udvaron a házmester kaparóval húzta az aszfaltot, kelletlenül, minden lelkesedés nélkül.
Anna két kézzel fogta a csészéjét.
Megcsörrent a telefonja. Lilla hívta Szegedről. A lánya minden reggel fel szokta hívni, amikor munkába ment.
— Szia, anya. Hogy vagy?
— Jól. Már úton vagy?
— A villamoson. Ma borzasztó a forgalom. — Rövid szünet következett. — Anya, te sírtál?
— Nem.
— Olyan a hangod…
— Csak rosszul aludtam. Lilla, ne képzelődj.
— Anya. — Lilla lehalkította a hangját; mindig így tett, ha valami komolyat akart mondani. — Történt valami?
Anna egy pillanatig hallgatott.
— Apád elment.
A vonal másik végén csend lett. Aztán beszűrődött a jármű zaja, távoli bemondóhang.
— Hosszú időre? — kérdezte Lilla óvatosan.
— Végleg.
Megint csend.
— Anya…
— Lilla, ne. Minden rendben van. Én is rendben vagyok. Hívj fel este, jó? Most készülődnöm kell.
— Anya, hétvégén el tudok menni hozzád…
— Most még ne. Tényleg. Minden rendben.
Anna bontotta a hívást, és letette a telefont az asztalra.
Minden rendben.
Nem tudta, igaz-e. Talán igen is, meg nem is. Olyan volt, mint amikor az ember sokáig cipel valami nagyon nehezet, aztán végre leteszi a földre. A karja még zsibog, a háta még sajog, de a teher már nem rajta van. És ettől egy kicsit könnyebb.
Máris valamivel könnyebb.
Megitta a kávéját.
Elmosta a csészét. Azt, amelyiknek ragasztott füle volt.
Aztán visszatette a polcra, a többi közé.
Gábor pontosan délben telefonált.
— Anna, a férje ma délelőtt keresett. Úgy tűnik, hajlandó tárgyalni.
— Rendben.
— Azt is kérte, adjam át… — az ügyvéd rövid szünetet tartott, mintha megválogatná a szavait —, hogy a lakással kapcsolatos álláspontját nem fogja vitatni.
Anna egy másodpercig nem szólt.
— Értem.
— Csütörtökre javasolnék egy találkozót. Megfelel?
— Igen. Három órakor.
— Felírtam. És még valami, Anna. Szeretném megjegyezni, hogy nagyon… átgondoltan készült fel. Az iratok teljesen rendben vannak.
— Húsz évig dolgoztam könyvelésen, Gábor. A papírok rendben tartásához értek.
Hallotta, ahogy a férfi halkan felhümment. Nem gúnyosan; inkább mintha némi elismerés lett volna benne.
— Akkor csütörtökön.
— Csütörtökön.
Anna letette a telefont.
Odament az ablakhoz. Az udvaron a házmester még mindig a kaparóval bajlódott, csak most már egy másikkal, egy fémélűvel, és láthatóan nagyobb kedvvel dolgozott vele: a hó végül mégis eleredt.