A táska ott állt a bejárati ajtó mellett. Nem az a kisebb darab, amellyel Anna bevásárolni járt, hanem a nagy, sötétkék utazótáska, amelyet három évvel korábban vettek a törökországi nyaraláshoz. Péter a sötét előszobában majdnem átesett rajta, halkan káromkodott egyet, aztán kitapogatta a villanykapcsolót.
A fény hirtelen elöntötte a helyiséget.
A fogason nem lógott a kabátja. Az a szürke, polár anyagú, amely mindig a jobb szélen kapott helyet. A sálja is eltűnt, a skót kockás, amit Anna ajándékozott neki a negyvenedik születésnapjára.
Péter végigment a folyosón. A konyha felől kávé illata szivárgott ki — nem az instanté, hanem az igazi, erős főzeté, amellyel Anna csak hétvégén kényeztette magát, vagy olyankor, amikor ideges volt.
Aznap kedd volt.
Péter benyitott.
Anna a konyhaasztalnál ült. Egyenes háttal, abban a fehér pulóverben, amelyet állásinterjúkra és szülői értekezletekre szokott felvenni. A haja gondosan össze volt fogva, nyoma sem volt rajta az otthoni lezserségnek. Előtte kávéscsésze állt, mellette pedig egy kék, zsinórral átkötött irattartó feküdt. Az asztal másik oldalán egy ötvenes éveiben járó, szemüveges férfi ült, aktatáskával a lábánál. Előtte papírlapok, toll és jegyzetfüzet sorakoztak.
Péter megállt az ajtóban.
— Jó estét — szólalt meg a szemüveges férfi tárgyilagosan, mintha nem is kérdés volna, ki érkezett.
Anna nem fordult felé azonnal. Előbb kiitta a kávéját, letette a csészét, és csak ezután emelte tekintetét a férjére. Nyugodtan nézett rá, úgy, ahogy az ember egy régen útban lévő bútordarabra pillant, amelyet már rég el kellett volna mozdítani, csak sosem jutott rá idő.
— Péter, ő itt Gábor. Az ügyvédem.
Péter úgy érezte, mintha jég csúszott volna be a bordái alá.
— Miféle ügyvéd? — kérdezte halkan; a hangja szinte természetesnek tűnt.
— Családjogi. A vagyonmegosztás miatt.
Belépett a konyhába. Tett még egy lépést, aztán leereszkedett a fal mellett álló hokedlire. Nem az asztalhoz ült, nem melléjük, hanem a falhoz, mintha az valamiképp megtarthatná.
— Anna…
— Péter, nincs túl sok időnk — mondta Anna egyenletes, majdnem üzleti hangon. — Gábor külön ezért jött el. Azt szerettem volna, ha az elejétől fogva tisztában vagy mindennel, felesleges körök nélkül.
A szemüveges férfi — Gábor — kinyitotta a jegyzetfüzetét, és kézbe vette a tollát. Nem hatásvadászatból tette, hanem úgy, mint aki hozzászokott, hogy pontosan rögzíti az elhangzottakat.
— Én… — Péter nyelt egyet. — Elmagyaráznád, mi történik?
— Beadom a válókeresetet.
Három szó volt csupán. Hétköznapi három szó, amelyet hallott már szomszédoktól, munkatársaktól, sorozatokban is elhangzott számtalanszor. Most azonban ezek a szavak az ő saját konyhájában értek földet, az ő saját linóleumán, az ő saját csillárja alatt, amelynek öt izzójából már csak három működött — és hirtelen egészen más jelentést kaptak.
— Anna, várj. Először… először beszéljük meg ügyvéd nélkül. Kérlek.
— Beszéltünk már — felelte a nő, anélkül hogy felemelte volna a hangját. — Fél éve is beszéltünk. Egy éve is. Márciusban is, amikor azt mondtad, bent ragadtál a munkahelyeden, miközben én láttam a telefonod helyadatait Újpesten. Eleget beszéltünk.
Péter az ügyvédre nézett. Gábor a füzetébe meredt — nem udvariasságból, inkább mert ez volt a munkája része.
— Ez nem az, amire gondolsz — mondta Péter. A szavak idegenül csengtek, mintha valaki más életéből kölcsönözte volna őket, és ezt ő maga is hallotta.
Anna alig észrevehetően felvonta a szemöldökét.
— Péter. Ne.
— Anna, kérlek…
— Péter. — Úgy szólt hozzá, ahogyan ahhoz beszélnek, aki valami nagyon nehezet cipel, mégsem hajlandó segítséget kérni. — Nekem már nincs szükségem magyarázatokra. Néhány gyakorlati kérdést kell rendeznünk. A lakás, az autó, a nyaraló. A gyerekek felnőttek, tartásdíjról nincs mit egyeztetni. A közös vagyonról viszont igen.
Gábor gondosan egymáshoz igazította a papírokat.
— Péter úr, ha önnek sincs ellene kifogása, akkor akár…
— De van — vágott közbe Péter. — Határozottan van. Anna, küldd el. Kérlek. Először beszéljünk normálisan, ember módjára.
Anna az ügyvédre pillantott.
— Gábor, adna nekünk tíz percet?
A férfi bólintott, felállt — sértődés nélkül, hivatali nyugalommal —, és kiment a folyosóra. Pár másodperccel később kattanva becsukódott a nappali ajtaja.
Ketten maradtak.
Péternek fogalma sem volt, mivel kezdje. Az elmúlt négy órát Eszternél töltötte. Filmet néztek, pizzát ettek, ő pedig azt mondogatta neki, hogy hamarosan minden elrendeződik. Hamarosan. Biztosan beszélni fog Annával. Csak meg kell találnia a megfelelő pillanatot.
Most Anna választotta ki azt a pillanatot.
— Mennyit tudsz? — kérdezte Péter.
— Eleget. — Nem azt mondta, hogy „mindent”, csak azt, hogy „eleget”, és ettől még rosszabb volt. — Péter, nem akarok jelenetet. Nem akarom hallani a részleteket. Negyvennyolc éves vagyok, és nincs kedvem arra pazarolni azt, ami még hátravan, hogy veled veszekedjek.
— „Azt, ami még hátravan”… — ismételte halkan. — Anna, huszonhárom évünk van együtt.
— Tudom, hány év.
— Ez nem csak úgy…
— Péter. — Anna felemelte a kezét; nem indulatos mozdulat volt, inkább fáradt. — Nem akarok éveket számolgatni. Huszonhárom, huszonöt vagy harminc év — ez nem érv. Csak időtartam.
Péter nézte őt. A fehér pulóvert. A zsinóros kék mappát. A kezeit, amelyek szabályosan pihentek az asztalon, remegés és ideges babrálás nélkül. Anna mindig piszkált valamit, ha feszült volt: az óraszíját, a terítő szélét, egy gombot. Most azonban a kezei mozdulatlanok maradtak.
Készült erre. Méghozzá sokáig.
— Mikor döntötted el? — kérdezte Péter.
— Hivatalosan három hónapja. Belül már jóval korábban.
— És hallgattál?
— Készültem.
A szó pontosan és egyszerűen hullott közéjük. Péter akkor értette meg, hogy az az Anna, aki csendben volt és készült — miközben ő Eszterhez járt, miközben azt hajtogatta, hogy „hamarosan”, miközben újra meg újra elodázta az elkerülhetetlent —, már nem ugyanaz az ember volt. Nem az, aki márciusban sírt. Nem az, aki megkérdezte: „Ki ő?”, és soha nem kapott őszinte választ.
Ennek az Annának nem fegyverként kellett az ügyvéd. Hanem eszközként.
— A lakás az én nevemen van — mondta Péter.
— Tudom. Pontosan ezért fogjuk megbeszélni.
— A felét anyám lakásának eladásából fizettük.
— Péter. — Anna egyenesen ránézett. — Éppen ezért van itt Gábor. Hogy minden szabályosan történjen, kiabálás nélkül, és később senki se mondhassa, hogy félreértette, vagy hogy nem ebben állapodtunk meg. Azt akarom, hogy minden le legyen írva.
— Te már nem bízol bennem.
— Nem — válaszolta Anna egyszerűen. — Már nem.
Péter felállt. Végigment a konyhán az ablakig, majd vissza. Az üveg mögött sötét udvar látszott, a szomszéd házak ritkás fényei, a nedves aszfalt. Éppen esni kezdett.
— Anna. Szeretném elmagyarázni.
— Nincs szükségem magyarázatokra.
— Nekem van. — Megfordult. — Nekem szükségem van rá, hogy megértsd. Ez nem az, aminek gondolod. Én… én nem akartam szétrombolni semmit.
Anna hallgatott.
— Egyszerűen így alakult. Nem terveztem el. Anna, komolyan mondom.
— Így alakult — ismételte a nő. — Csak úgy megtörtént. — Kissé oldalra billentette a fejét. — Péter, másfél éven át hazudtál nekem. Mindennap. Néha naponta kétszer is: felhívtál, és azt mondtad, tovább kell maradnod, dugó van, megbeszélésed lett. Ez nem olyasmi, ami „csak úgy” történik. Ez döntés. Minden alkalommal újra ezt választottad.
Péter nem talált választ.
— Érted, ugye — folytatta Anna —, hogy ha ez valóban csak megtörtént volna, és tényleg nem tervezted volna, akkor te magad jössz oda hozzám, és elmondod. Egy éve. Vagy másfél éve. De nem jöttél. Arra vártál, hogy ne tudjam meg. Vagy hogy valahogy magától elmúljon.
Péter visszaült a hokedlire.
— Igazad van — mondta nagyon halkan.
— Tudom.
— Anna, nem akarom elveszíteni a családomat.
Valami megrezzent az asszony arcán — egészen apró, alig észlelhető változás volt. Felemelte a csészét, aztán rájött, hogy üres, és visszatette az asztalra.
— Péter. A család már nincs meg. Elveszítetted. Nem ma, hanem korábban. Én csak… hivatalossá teszem ezt az egészet. Hogy mindketten tovább tudjunk menni.
— Én nem akarok nélküled továbbmenni.
— Másfél éve nélkülem mentél tovább. Csak éppen nem mondtad ki hangosan.
Péter nem tudott erre mit felelni. Mert Annának igaza volt.