Anna nem kapkodta el a választ. Előbb lenyelte a feltörő indulatot, aztán igyekezett olyan hangon megszólalni, amelyben nem remeg meg a sértettség.
— Márk, én nem azt mondtam, hogy ne támogassuk az édesanyádat. Erről szó sincs. Csakhogy mindennek vannak határai. Elmehetünk hozzá gyakrabban, áthívhatjuk ebédre vagy vacsorára, bevásárolhatunk neki, elkísérhetjük orvoshoz, segíthetünk ügyeket intézni. De az, hogy valaki beköltözik hozzánk, már egészen más kategória. Ilyen horderejű döntést ketten hozunk meg, megbeszélés után. Nem úgy, hogy te egyszer csak közlöd velem, mintha már el is lenne rendezve.
— Ugyan, ne csinálj ebből ekkora ügyet! — Márk tenyere nagyot csattant az asztallapon, a csészék halk csilingeléssel összekoccantak. — Anya már mindent becsomagolt. Holnap jön a fuvaros, és áthozzuk a bútorait.
Anna egy pillanatra megdermedt. Az újabb mondat lassan, súlyosan ülepedett rá. Tehát nem egyszerű kérésről volt szó. Nem átmeneti ötlet volt, nem valami hirtelen felindulás. A költözés elő volt készítve, még a bútorok sorsáról is döntöttek. Úgy látszott, Erika nem azért készült ide, hogy néhány napig pihenjen náluk vagy segítsen valamiben, hanem hogy berendezkedjen.
— Milyen bútorokról beszélsz? — kérdezte Anna csendesen.
— Hát miről? Ágy, szekrény, komód… a szokásos hálószobabútorok — felelte Márk, de közben feltűnően kerülte a tekintetét. — Anya azt a szobát nézte ki, amelyik a mi hálónkkal szemben van. Azt mondta, ott szépen bejön a fény, és a fürdő sincs messze.
Anna lassan leereszkedett a székre, mert úgy érezte, a lábaiból kiszalad az erő. Vagyis az anyósa nemcsak elhatározta, hogy beköltözik, hanem már körbe is járta a lakást, szemügyre vette a helyiségeket, és kiválasztotta magának a legmegfelelőbbet. Csakhogy mikor? Anna nem hívta meg ide, kulcsot pedig végképp nem adott neki.
— Márk — szólalt meg végül, és a hangja ijesztően egyenletes volt —, mikor járt itt az édesanyád úgy, hogy végignézhette a lakást és szobát választhatott magának?
— Hát… — Márk elbizonytalanodott. — Néhány hete. Amikor te nem voltál itthon. Anya kíváncsi volt, hol fog élni a fiatal házaspár. Ebben semmi különös nincs.
— Tehát a hátam mögött végigvezettél valakit az otthonomon? — Anna felállt, az ablakhoz ment, és inkább kifelé nézett, mint a férjére. — Még csak meg sem fordult a fejedben, hogy ehhez engedélyt kellene kérned?
— Valakit? — háborodott fel Márk. — Az anyámról beszélsz! A saját anyámról! És különben is, akkor már jegyesek voltunk. Úgyhogy ez a lakás bizonyos értelemben már közösnek számított.
Anna lassan megfordult, és hosszú másodpercekig némán nézte őt. Másfél év alatt Márkot jólelkű, megbízható férfinak ismerte meg. Igen, túlságosan kötődött az anyjához, ezt Anna is látta, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Sok férfi ilyen; sőt, ő akkoriban még pozitív jelnek vette. Azt gondolta, aki ennyire ragaszkodik a családjához, annak fontosak az emberi kötelékek.
Most azonban mintha egy idegen állt volna előtte. Egy férfi, aki természetesnek veszi, hogy más tulajdonával rendelkezik, a tulajdonos tudta nélkül beenged valakit a lakásba, majd még ő csodálkozik, ha ezért számon kérik.
— Az eljegyzés nem ruházott fel téged semmiféle joggal a lakásom felett — mondta Anna határozottan. — És a házasság sem változtatja közös vagyonná azt, ami már előtte az enyém volt. Azt hittem, ezzel te is tisztában vagy.
— Anna, kérlek, ne kezdj el most paragrafusokat emlegetni! — legyintett Márk ingerülten. — Nem vagyunk idegenek egymásnak. Anya rendes asszony, nem fog zavarni bennünket. Ellenkezőleg, még könnyebb is lesz. Besegít a háztartásban, főz majd, gondoskodik rólunk. Neked több időd marad a munkádra.
Anna visszaült az asztalhoz, pontosan szemben Márkkal. Úgy érezte, most még van esély arra, hogy józanul megbeszéljék. Talán a férje egyszerűen nem érzékeli, kívülről mennyire elfogadhatatlan mindaz, amit tett.
— Nézzük végig nyugodtan — kezdte lassan, és összefűzte az ujjait az asztalon. — Azt szeretnéd, hogy az édesanyád ideköltözzön hozzánk?
— Igen.
— Határozott időre, vagy végleg?
— Hát… amíg rendbe nem jön az egészsége — Márk megvakarta a tarkóját. — Lehet, hogy csak egy-két hónap. Talán fél év. Majd meglátjuk, hogyan alakul.
— Értem. És ha én azt mondom, hogy nekem kényelmetlen lenne egy számomra idegen emberrel együtt élni a saját lakásomban?
— Anya nem idegen! — csattant fel Márk azonnal. — Ő az édesanyám! Az asszony, aki világra hozott, felnevelt, mindent megtett értem!
— Neked nem idegen — bólintott Anna. — Ezt értem. De nekem igen. Erikát másfél éve ismerem, és ha tízszer találkoztunk, már sokat mondok. Ez nekem nem elég ahhoz, hogy közeli hozzátartozóként tekintsek rá.
Márk arca elsötétült, majd hirtelen kivörösödött. Felpattant a székről.
— Ezt nem hiszem el! Tegnap még örök hűséget fogadtunk egymásnak, ma pedig már azt magyarázod, hogy nem engeded be az anyámat! Hogy lehetsz ennyire önző?
Anna is felállt, de nem emelte fel a hangját.
— Nem az a kérdés, hogy beengedem-e az anyádat. Hanem az, hogy az én tudtom és beleegyezésem nélkül senki nem költözhet be ide. Érted, hogy ez két külön dolog?
— Nincs itt semmiféle különbség! — vágta rá Márk. — Egyszerűen nem akarsz osztozni. Sajnálod a lakásodat egy idős, beteg asszonytól.
— Nem sajnálom — felelte Anna türelmesen, bár egyre nehezebb volt nyugodtnak maradnia. — Csak jogom van beleszólni minden döntésbe, amely a lakásomat érinti. Te pedig ezt a jogomat semmibe vetted, amikor nélkülem határoztál.
Márk idegesen járkálni kezdett a konyhában. Néhányszor végigment az asztal és az ajtó között, majd megállt, és Annára nézett.
— Jó, elismerem, talán elsiettem — mondta végül valamivel halkabban. — Előbb beszélnem kellett volna veled. De anya már csomagol, érted? Megrendelte a kocsit, mindent előkészített. Most, az utolsó pillanatban nem fordíthatunk hátat neki.
Anna érezte, hogy a levegőben egy kevés feszültség feloldódik. Végre mintha Márk hajlandó lett volna nem támadásként kezelni minden mondatát.
— Akkor hívd fel — mondta. — Mondd meg neki, hogy a költözést el kell halasztani. Leülünk, átbeszéljük mindhárman, és keresünk olyan megoldást, ami mindenkinek vállalható.
— Hogy érted azt, hogy elhalasztani? — Márk homloka ismét ráncba szaladt. — Anya már bepakolta a holmijait! A fuvar ki van fizetve! A szomszédoknak is szólt, hogy elköltözik.
— Akkor egyelőre maradjon ott, ahol van — vont vállat Anna. — Vagy költözzön át az apádhoz. Neki is háromszobás lakása van, nem?
— Apánál most felújítás zajlik — vágta rá Márk túl gyorsan. — Por, zaj, munkások. Egy beteg embernek az nem megfelelő környezet.
— Érdekes — jegyezte meg Anna halkan. — Tegnap, az esküvőn az apád egyetlen szóval sem említett semmiféle felújítást. Sőt, meghívott minket vasárnap ebédre.
Márk megtorpant. Látszott rajta, hogy észrevette: olyan magyarázatba kapaszkodott, amely azonnal megbicsaklott.
— Mindegy, most nem az a fontos, ki hol lakik — tért ki végül. — A lényeg az, hogy anyának segítség kell, mi pedig tudunk segíteni neki.
— Igen, tudunk — bólintott Anna. — De nem úgy, hogy Erika kijelöli a feltételeket, mi pedig engedelmeskedünk. Hanem úgy, hogy közösen döntünk róla.
Márk szemében megint fellobbant a harag.
— Miféle feltételeket jelölne ki? Anya senkit nem kényszerít semmire! Egyszerűen azt remélte, hogy a menye megértő lesz vele.
— Olyan erősen remélte, hogy már előre kiválasztotta magának a szobát — mondta Anna szárazon. — És a bútorait is előkészítette.