— Anyám már eldöntötte, melyik szoba lesz az övé a te lakásodban! — közölte a férje az esküvőt követő reggelen.
Anna álmában sem hitte volna, hogy a házassága első napja nem meghitt boldogsággal, hanem egy küzdelem kezdetével indul: azért kell majd harcolnia, hogy a saját otthonában továbbra is ő dönthessen. Szeptember eleji, csípős reggel volt. Az ablakon túl komótosan peregtek lefelé az első megsárgult levelek, odabent pedig még mindig érezni lehetett az előző napi menyasszonyi csokrok és ünnepi virágok finom illatát.
Az esküvő nem volt nagy felhajtás. Mindössze egy hivatalos szertartást tartottak az anyakönyvi hivatalban, utána pedig egy visszafogott ebédet a legszűkebb rokonsággal egy közeli étteremben. Anna tudatosan ragaszkodott ehhez az egyszerűséghez. Azt szerette volna, ha az a nap nem a pompa, a drága díszletek és a vendégeknek szóló látványosság körül forog, hanem az őszinte örömről, a családias melegségről és a valódi érzelmekről. Márk szülei ugyan nem leplezték teljesen, hogy szerintük ez túl szerény megoldás, de Anna nem engedett. Úgy gondolta, a pénznek jobb helye lesz valami igazán fontos és hasznos dologban.
Késő este, nagyjából tíz óra tájban értek haza Anna lakásába. A háromszobás otthon jó környéken állt, és a lány a huszonötödik születésnapjára kapta a szüleitől. Az édesanyja és az édesapja éveken át tették félre rá a pénzt, sok mindenről lemondtak, hogy a lányuk biztos háttérrel kezdhesse a felnőtt életét. Nem egyszerű lakás volt ez Anna számára, hanem a szülei szeretetének, áldozatvállalásának és gondoskodásának kézzelfogható bizonyítéka.
Fáradt volt, mégis boldog, amikor a nappaliban sorra rendezgetni kezdte az ajándékokat és a virágokat. A fehér rózsákból és krizantémokból nagy csokrot állított össze, és egy széles vázába tette az ablakpárkányra. A tányérokat, terítőket, törölközőket és apróbb ajándéktárgyakat gondosan elhelyezte a polcokon. Minden egyes tárgyban ott volt valamelyik rokon vagy barát jókívánsága, egy-egy kedves szó, egy mosoly emléke.
Márk eközben a konyhaasztalnál ült, és a telefonját nyomkodta. Időnként hümmögött, néha gyorsan beírt valamit, aztán megint a kijelzőt bámulta. Az arcán különös, feszült várakozás ült, mintha valami lényeges üzenetre számítana. Anna többször is megkérdezte tőle, minden rendben van-e, de a férfi csak legyintett, és azt mondta, kimerítette a hosszú nap.
Az este különösebb esemény nélkül telt el. Teát főztek, ettek a lakodalmi tortából, amelyből maradt néhány szelet, és felidézték az esküvő apró jeleneteit. Beszélgettek arról is, milyen lesz majd a közös életük, hogyan rendezik be a lakást, mikor utaznak el pihenni, milyen szokásokat alakítanak ki ketten. Márk azonban szokatlanul szűkszavú maradt. Anna ezt akkor még egyszerűen a fáradtságnak tudta be.
Másnap reggel könnyű szívvel ébredt. A függönyön át halvány napsugarak szűrődtek be, és puha fénnyel vonták be a hálószobát. Anna úgy érezte, ezt az első közös reggelt szépen kell elkezdeni. Csendben kikelt az ágyból, kiment a konyhába, és reggelit készített: szalonnás rántottát sütött, friss kávét főzött, majd elővette azt az ünnepi abroszt, amelyet a nagynénjétől kaptak nászajándékba.
Márk kilenc óra körül jelent meg a konyhában. Álmosan ásított, nagyot nyújtózott, aztán leült az asztalhoz. A csészéje után nyúlt, ivott egy kortyot, majd olyan hangon, mintha teljesen jelentéktelen apróságról beszélne, odavetette:
— Ja, és anyám már kinézte magának, melyik szobába költözik nálad. Holnap át is jön hozzánk.
Anna kezében megállt a villa. Néhány másodpercig mozdulatlanul ült, és döbbenten meredt a férjére. Tegnap reggel még egy önálló nő volt, a saját lakásában, a saját életével. Tegnap este férjhez ment. Ma pedig már arról értesül, hogy valaki más is beköltözik az otthonába — úgy, hogy őt erről senki nem kérdezte meg.
— Tessék? — kérdezte lassan, abban reménykedve, hogy rosszul hallotta.
— Anyám ideköltözik — ismételte Márk teljes nyugalommal, miközben vajat kent egy szelet kenyérre. Olyan természetességgel beszélt, mintha az időjárást emlegetné. — A mostani helyén nem érzi jól magát. Itt nagyobb a tér, és szoba is van bőven.
Anna pislogott néhányat, próbálta összerakni magában a mondat értelmét. A felháborodás lassan, de biztosan elöntötte; érezte, ahogy a vére az arcába tódul.
— Márk, te magadnál vagy? — szólalt meg végül. — Mégis milyen alapon választ magának szobát az édesanyád az én lakásomban?
A férfi felhúzta a szemöldökét, mintha őszintén nem értené, miért ilyen éles a reakció.
— Anna, most már házasok vagyunk — mondta türelmetlen magyarázó hangon. — Ami a tiéd, az közös. Egy családban nem lehet minden apróságot külön kezelni. Anyának pedig nehéz egyedül, főleg most, hogy az egészsége sem a régi.
Anna hirtelen felállt. A szék lába élesen megcsikordult a padlón. Márk hangneme úgy hatott rá, mintha csupán arról beszélnének, hová kerüljön a kanapé vagy melyik falra akasszanak képet — nem pedig arról, hogy valakit a lakásába költöztetnek az engedélye nélkül.
— Álljunk meg egy pillanatra — emelte fel a kezét, hogy félbeszakítsa a férje további érvelését. — Egyáltalán megfordult a fejedben, hogy engem is megkérdezz? Vagy úgy képzelted, az esküvő után magától értetődő, hogy kötelességem lesz befogadni és eltartani az édesanyádat?
— Ne fogalmazz ilyen durván — komorodott el Márk. — Erika Mihajlovna rendes asszony, ezt te is tudod. Remekül főz, a háztartásban is besegít majd. Neked is kényelmesebb lesz, ha van melletted valaki.
Anna járkálni kezdett a konyhában, mert attól tartott, ha leül, azonnal kitör belőle a düh. Másfél éve volt együtt Márkkal, és ezalatt az anyósa valóban kedves, bár meglehetősen határozott természetű idős nő benyomását keltette. Ünnepeken, családi ebédeken el lehetett viselni a megjegyzéseit és az irányító hajlamát. Csakhogy egészen más dolog néha találkozni valakivel, és teljesen más nap mint nap egy fedél alatt élni vele.
— Márk, most nagyon figyelj arra, amit mondok — állt meg végül vele szemben, és egyenesen a szemébe nézett. — Ez a lakás az én tulajdonom. Kizárólag az enyém. Az okiratok az én nevemen vannak, a szüleim nekem vették, még a házasságunk előtt. Senki, de senki nem dönthet róla az én beleegyezésem nélkül.
— Persze, papíron a tiéd — vont vállat a férje. — De most már család vagyunk. A családban pedig nem húzogatunk határokat, hogy ez az enyém, az a tiéd.
Anna szeme összeszűkült. Szó nélkül kiment az előszobába, kinyitotta a szekrényt, és elővett egy dossziét az irataival. Visszatért a konyhába, majd az asztalra tette a mappát Márk elé. A papírok tompa koppanással értek a lapra.
— Itt az adásvételi szerződés — mutatott rá arra a sorra, ahol a neve szerepelt. — Anna Viktorovna Szokolova. Látod? Nem Petrovaként, ahogy a házasság után hívnak, hanem Szokolovaként. Mert ezt az ingatlant a házasság előtt vásárolták meg számomra. Jogilag nem közös vagyon.
Márk alig vetett egy pillantást a dokumentumokra, aztán türelmetlenül legyintett.
— Hagyjuk már ezt a jogászkodást. Nem ezen van a lényeg. Anyának tényleg támogatás kell. Gondjai vannak a szívével, ingadozik a vérnyomása. Egyedül már nem megy neki olyan könnyen.
— Akkor költözzön hozzátok az apáddal — felelte Anna igyekezve higgadt maradni. — Vagy béreljetek neki egy kisebb lakást a közeletekben. Biztosan lehet találni valamilyen megoldást, nem csak azt, hogy idehozzátok.
— Anna, ennyire nincs benned együttérzés? — Márk hangja most először emelkedett meg. — Anyám az egész életét nekünk adta, magától mindent megvont. Most, amikor szüksége lenne ránk, te azt mondod, hogy küldjük el valahová, mintha teher volna?
Anna összefonta a karját a mellkasa előtt. Túl ismerős volt ez a módszer: előbb kész tények elé állítják az embert, majd amikor nem hajt fejet azonnal, bűntudatot próbálnak ébreszteni benne, és érzéketlennek állítják be.