Milyen megindító, hogy ennyire biztos volt a vendégszeretetünkben.
— Fejezd már be ezt a csípős megjegyzésekkel teli játékot! — csattant fel Márk. — Anya csak próbál úgy intézkedni, hogy mindenkinek könnyebb legyen, és minél kevesebb kellemetlenséget okozzon! Te meg képes vagy mindenben hibát keresni!
Anna lassan beszívta a levegőt, és magában elszámolt tízig. Egyre világosabbá vált számára, hogy ez a vita körbe-körbe jár. Márk nem akarta — vagy nem tudta — meglátni a helyzet valódi magját, hanem mindent az érzelmek oldaláról közelített meg.
— Márk, utoljára fogalmazom meg neked, mit gondolok — mondta végül kimérten. — Hajlandó vagyok segíteni az édesanyádnak. Ezt nem vitatom. De azt, hogy milyen formában tesszük, ketten döntjük el. Az anyád pedig az én jóváhagyásom nélkül nem fog beköltözni az én lakásomba. Ennyi.
Márk úgy meredt rá, mintha hirtelen egy ismeretlen nő állna előtte, nem pedig az, akit előző nap feleségül vett.
— Vagyis akkor végleg nemet mondasz arra, hogy anyámat magunkhoz vegyük?
— Arra mondok nemet, hogy kész tények elé állítsanak — pontosított Anna hűvösen. — És elvárom azt a legalapvetőbb tiszteletet, amely a lakás tulajdonosának jár.
Márk hosszú másodpercekig nem szólt semmit. Aztán lassan, szinte nehézkesen bólintott.
— Értem. Akkor anya holnap reggel mégis idejön. Utána majd kiderül, hogyan tovább.
Anna nem emelte fel a hangját. Nem csapott az asztalra, nem rohant ki a szobából. Mégis olyan hideg, kemény él jelent meg a hangjában, amilyet Márk addig soha nem hallott tőle. Felállt az asztaltól, szembefordult vele, és egyenesen a szemébe nézett.
— Márk, most nagyon jól figyelj arra, amit mondok — szólt lassan, minden szót külön megnyomva. — Ebben az otthonban holnap nem lesz semmiféle beköltözés. Holnapután sem. A jövő héten sem. És később sem, amíg én ehhez nem járulok hozzá.
Márk ideges, erőltetett nevetést hallatott, mintha ezzel próbálná elvenni a helyzet súlyát.
— Jó, jó, ne dramatizáljuk túl. Anyám majd mindent szépen elrendez. Meglátod, néhány nap múlva még hálás leszel, hogy ilyen gondos háziasszony került ide.
Anna arca nem enyhült meg. Sőt, még zárkózottabbá és komolyabbá vált.
— Márk, úgy látom, nem fogtad fel, amit mondtam — folytatta rövid szünet után. — Ezért most választás elé állítalak. Vagy ketten élünk ebben a lakásban, úgy, ahogy egy friss házaspárnak illik. Vagy összepakolod a dolgaidat, és odaköltözöl az édesanyádhoz. Más út nincs.
Márk döbbenten bámulta, mintha a felesége helyén valaki egészen más ülne. A szája résnyire nyílt a meglepetéstől.
— Ezt most komolyan mondod? — kérdezte elhalkulva. — Ultimátumot adsz nekem?
— Én csak megmutatom, milyen lehetőségek maradtak — felelte Anna nyugodtan. — Hogy melyiket választod, az már rajtad múlik.
Márk összehúzta a szemöldökét, és elfordította a tekintetét. Talán most először értette meg igazán, hogy nem egy simulékony, mindenkinek megfelelni akaró lány áll vele szemben. Hanem egy felnőtt nő, aki pontosan tudja, hol húzódnak a határai. Az állkapcsa megfeszült, homlokán mély ránc jelent meg.
— Nem hittem volna, hogy ennyire… hajthatatlan tudsz lenni — mondta végül halkan. — Anya nem ártott neked semmit. Egyszerűen csak szüksége van ránk.
— Hajthatatlanság az, amikor valaki más életéről dönt, anélkül hogy megkérdezné az érintettet — válaszolta Anna. — A segítség pedig ott kezdődik, hogy felajánlod, aztán megvárod, elfogadják-e.
A lakást néhány percre sűrű, nyomasztó csend töltötte be. Márk az ablak felé fordult, mintha odakint keresné a választ, közben próbálta megemészteni mindazt, amit hallott. Anna közben szó nélkül nekilátott leszedni az asztalt. Az esküvő után ott maradt poharakat vette kézbe, amelyek az előző nap óta érintetlenül álltak. A kristály finoman megcsendült az ujjai között, és ez a hang fájdalmasan emlékeztetett a tegnapi ünnepre, amely most már szinte egy másik életnek tűnt.
Anna mozdulatai nem voltak kapkodók. Éppen ellenkezőleg: csendesek, pontosak és eltökéltek voltak. Összegyűjtötte a szalvétákat, lesöpörte a morzsákat, egymás mellé rendezte az edényeket. Látszólag egyszerű házimunkát végzett, mégis minden gesztusából ugyanaz sugárzott: nem hátrál meg. Egyértelművé tette, hogy kész folytatni az életét Márkkal vagy akár nélküle is, de kizárólag olyan feltételek mellett, amelyeket ő is elfogad.
Márk némán követte a tekintetével. Lassan kezdte felfogni, hogy ez vajon csak fenyegetés-e, vagy Anna valóban képes lenne már a házasságuk második napján véget vetni mindennek. A nő viselkedése inkább az utóbbira utalt. Nem sírt, nem rendezett jelenetet, nem próbált könyörögni, de engedményeket sem kínált. Csak kimondta a tényeket, és várta, hogy a férfi meghozza a maga döntését.
Márk hirtelen felpattant az asztal mellől. Anna egy pillanatra megdermedt, kezében az egyik pohárral. Arra számított, hogy a férje most kiviharzik, becsapja maga mögött az ajtót, és azonnal a szüleihez megy panaszkodni a hálátlan, érzéketlen feleségre. Már előre látta maga előtt Erika telefonhívásait, a szemrehányásokat, a vádakat, hogy ő rombolja szét a családot.
Márk azonban nem az előszoba felé indult. A konyha közepén állt meg, nehézkesen vette a levegőt, és látszott rajta, hogy belül valami komoly küzdelem zajlik benne. Az ujjai ökölbe szorultak, majd lassan elernyedtek. Tekintete ide-oda cikázott a helyiségben, mintha nem találná a helyét.
— Felfogod, hogy lehetetlen helyzetbe hozol? — szólalt meg végül rekedten. — Mégis mit mondjak anyámnak? Hogy a feleségem nem engedi be a házba?
— Mondd el neki az igazat — felelte Anna, miközben tovább öblítette a poharakat. — Azt, hogy elhamarkodottan döntöttél, és nem kérdezted meg a feleségedet. Azt is, hogy most közösen fogtok más megoldást keresni arra, hogyan segíthettek Erikának.
— Anya teljesen össze fog törni. Már összecsomagolta a holmiját, a szállítást is megbeszélte…
— Akkor a csomagok maradnak ott, ahol vannak — vont vállat Anna. — Vagy az édesapádnál, ha már egyszer kiderült, hogy ott semmiféle felújítás nem zajlik.
Márk arca elsötétült. A felújításról szóló történet magától szétesett, és mindketten tudták, hogy értelmetlen lenne tovább toldozni-foldozni.
— Anna, nem lehet mindent ilyen végletesen kezelni — próbálkozott újra. — Keressünk valami köztes megoldást. Anya csak egy hónapra jönne, amíg talál valami megfelelő lakást…
— Márk — vágott közbe Anna csendesen, de határozottan —, még mindig nem a lényeget nézed. Nem az a kérdés, egy hétre, egy hónapra vagy fél évre jönne-e. Hanem az, hogy nélkülem határoztál valamiről, ami az én otthonomat érinti. Ez itt többé nem történhet meg.
A tiszta poharakat gondosan a szekrénybe tette, aztán visszafordult a férjéhez.
— Emberként nincs kifogásom az édesanyád ellen. De az ellen igenis van, hogy bárki úgy rendelkezzen az életemmel és a tulajdonommal, mintha nem lenne beleszólásom. Akkor is, ha az illető a férjem. Akkor is, ha az anyósom. Érzed a különbséget?
Márk lassan bólintott. Az arcán egyszerre látszott csalódottság, zavar és tehetetlenség. Úgy tűnt, egész életében ahhoz szokott, hogy Erika kívánságai köré szerveződik minden, és mindenkinek alkalmazkodnia kell hozzá.
— És ha anya megsértődik? — kérdezte alig hallhatóan. — Ha ezek után nem akar majd szóba állni velünk?
— Az már az ő választása lesz — mondta Anna nyugodtan. — Felnőtt emberek maguk döntik el, hogyan reagálnak arra, ha valami nem úgy alakul, ahogy elképzelték.
Márk hátratett kézzel fel-alá kezdett járkálni a konyhában.