Milyen kényelmes szerep: nagylelkűnek látszani úgy, hogy közben egy fillérbe sem kerül.
– Tehát tényleg így látsz engem? – kérdezte Péter.
– Nem. Csak most kezdtelek annak látni, ami vagy.
Egy darabig nem szólt. Aztán már jóval óvatosabban kérdezte:
– És most mi lesz?
– Holnap estére hívd át anyádat. Esztert is, ha akarod. Ha már családi megbeszélésről van szó, legalább legyen teljes a létszám.
Péter gyanakodva összehúzta a szemét.
– Minek?
– Megértem a beszélgetésre. Építő jellegűre. Ti úgyis annyira szeretitek ezt a kifejezést.
Másnap Mária a megbeszéltnél is korábban érkezett. Csillogós szálakkal átszőtt ruhát viselt, a kezében süteményes dobozt hozott, az arcán pedig ott ült annak az asszonynak a nyugalma, aki fejben már rég elosztotta valaki más pénzét.
Eszter is megjelent, fáradtan, vastag kabátban, egy gyógyszertári zacskóval a kezében.
– Nem maradok sokáig – mondta már az ajtóból. – Márk a szomszédnál van.
– Üljetek le – felelte Lilla. – Minél hamarabb elkezdjük, annál hamarabb végzünk.
A konyhában telepedtek le. Péter teát töltött mindenkinek, aztán kényelmesen hátradőlt, keresztbe tette a lábát, és napok óta először majdnem elégedettnek tűnt. Lillát hirtelen kíváncsivá tette, vajon meddig jutott Péter fejében a kis előadás forgatókönyve. Talán már azt képzelte, hogy ő mindjárt azt mondja: „átgondoltam, igazatok van”, Mária pedig kegyes arccal elfogadja a megadást.
Lilla elővett néhány papírt a mappájából, és maga elé fektette.
– Sokat gondolkodtam azon, amit mondtatok – kezdte. – Arra jutottam, hogy bizonyos értelemben igazatok van. A családnak támogatnia kell egymást. Csakhogy tényleg a családnak. Minden oldalról. Nem kizárólag onnan, ahol éppen van megtakarítás.
Mária azonnal elmosolyodott.
– Na végre. Csak eljutott hozzád.
– Ezért összeállítottam a saját listámat – folytatta Lilla nyugodtan. – A családom valós szükségleteiről. Nem arról a képzeletbeli családról, amelyik tegnap óta hirtelen ennyire fontos lett, hanem arról, amelyik jóval azelőtt is létezett, hogy ti ilyen lelkesek lettetek.
Mária mosolya megremegett.
– Miféle lista?
– Egyszerű. Anyukámnak koronákat kell csináltatni, az nagyjából ötszázhatvanezer forint. Az öcsémnek a munkahelyi baleset után meg kell javíttatnia az autóját, különben elesik a mellékállásától, az körülbelül nyolcszáznyolcvanezer. Judit nénémnek Debrecenben ki kell cseréltetnie a házban a teljes elektromos hálózatot, az háromszázhatvanezer. A nagymamámnak a kórház után egy hónapig gondozó kell, az kétszáznegyvenezer. És rég megígértem az unokahúgomnak, hogy beszállok a főiskolai tandíjába, az még háromszázhúszezer. Összesen kétmillió-háromszázhatvanezer forint.
Eszter nagyot pislogott. Péter homloka összerándult.
– Ez most milyen komédia? – kérdezte.
– Nem komédia. Családi összefogás. Te mondtad, hogy házasok vagyunk, tehát minden közös. Akkor kezdjük az én oldalamon, aztán szépen, fokozatosan rátérünk a tietekre is.
– Már miért a te oldaladdal kezdenénk? – háborodott fel Mária.
– Mert ez rövidebb lista. Gyorsabban letudjuk. Én csak figyelek rátok.
– Te most gúnyolódsz?
– Nem. Alkalmazkodom a hagyományaitokhoz.
Péter tenyérrel az asztalra csapott.
– Lilla, elég legyen. Mi valódi gondokról beszéltünk.
– Az enyémek talán társasjáték-feladványok? Ezek is nagyon valóságosak. Sőt, emberileg talán még sürgetőbbek is, mint a fogpótlás meg a garázs.
– Most már a fogaimmal van bajod? – csattant fel Mária. – Te egyszerűen rosszindulatú nő vagy, ennyi. Se együttérzés, se szív nincs benned.
– Együttérzés van bennem – mondta Lilla halkan. – Pont ezért ülök még mindig nyugodtan, és nem kértelek meg benneteket, hogy azonnal távozzatok.
Eszter idegesen gyűrögette a kabátja ujját.
– Mondhatok valamit? Nekem ez az egész már nagyon nem tetszik. Én személy szerint nem kértem pénzt Lillától.
Mária rásziszegett:
– Maradj csöndben, Eszter. Ez most nem rólad szól.
– Dehogynem, ha az én hitelemet lobogtatjátok itt, mint valami zászlót.
Lilla ekkor felé fordult.
– Rendben. Akkor tisztázzuk. Mekkora késésben vagy most a törlesztéssel?
Eszter arca kipirult.
– Két hete.
– Nem egy hónapja?
– Nem.
– És a bank már perrel fenyeget?
– Egyelőre nem.
Lilla lassan Péter felé fordult.
– Vagyis hazudtál, amikor azt mondtad, hogy holnap már késő lesz?
Péter összerezzent.
– Nem hazudtam. Csak felnagyítottam, hogy megértsd, mennyire sürgős.
– Milyen bájos megfogalmazás. És Márk logopédusa is hétfőig égő ügy?
Eszter halkan közbeszólt:
– A logopédus csak áprilistól lenne. Előleget kellett volna adni, de nem most azonnal.
Mária összeszorította a száját.
– És akkor mi van? Attól még a gyereknek nem kell megtanulnia rendesen beszélni?
– Dehogynem kell – válaszolta Lilla nyugodtan. – Csak nem átveréssel.
Péter felállt.
– Jó, értem. Szándékosan hívtál ide minket, hogy megalázz.
– Nem, Péter. Ti aláztátok meg magatokat. Én csak felkapcsoltam a villanyt.
– Te nem vagy normális.
– Te viszont nagyon is az vagy. Éppen ez a baj.
Mária ujjai görcsösen kapaszkodtak az asztallap szélébe.
– Fiam, ne finomkodj már vele. Mondd meg neki egyenesen: a pénz most kell. Már megegyeztünk. Már szavunkat adtuk embereknek.
Lilla felvonta a szemöldökét.
– Miféle embereknek?
Péter egy pillanatra elakadt.
– Mindegy.
– Nem, egyáltalán nem mindegy.
Eszter hirtelen a bátyja felé fordult.
– Péter, ne mondd, hogy tényleg megígérted már valakinek.
Péter ingerülten vágott vissza:
– Mégis mit kellett volna csinálnom? Ülni és várni, amíg ő kegyesen rábólint? Azt mondtam anyának, hogy Lilla legalább a felét odaadja. Már beszéltünk az ingatlanossal is.
A konyhára olyan csend ereszkedett, hogy még a rég kikapcsolt vízforraló is zajosnak tűnt.
– Milyen ingatlanossal? – kérdezte Lilla lassan.
Eszter elsápadt.
– Anya, ezt most komolyan mondod? A hitelemet akartátok rendezni, vagy már megint azt a kétszobás lakást erőltettétek?
Mária felháborodva kihúzta magát.
– Mi van abban rossz? Egy gyerekkel szűkös az egyszobás lakás. Úgy gondoltuk, ha Lilla segít, meglenne az önerő, és Eszter végre normális otthonba költözhetne. Eszterért lenne, nem idegenekért.
Lilla nézte őket, és a harag helyét lassan valami hideg, szinte kíváncsi figyelem vette át benne. Olyasféle tekintettel nézte a társaságot, mint egy orvos, akinek a beteg végre őszintén megmutatja, hol fáj.
– Szóval erről van szó – mondta. – Ez az egész előadás a kazánról, a fogakról, a sürgős határidőkről valójában Eszter lakásának önerőjéről szólt?
– Nem kizárólag – morogta Péter. – De nagyrészt igen. És akkor mi van? Talán rossz cél?
– A cél nem rossz. A módszeretek az. Kicsinyes és tolvajszagú.
– Ezt nem mered! – rivallt rá Mária. – Egyetlen forintot sem loptunk el tőled!
– Még nem. De a tervet egészen példás összhangban raktátok össze.
Péter egy lépést tett Lilla felé.
– Most jól figyelj rám. Átutalod a pénzt, és lezárjuk ezt a cirkuszt hiszti nélkül. Mert az ingatlanosnak már elküldtem a számlakivonatodat igazolásként, hogy az önerő rendelkezésre áll. Nem fogok idiótának látszani.
Lilla először nem is válaszolt. Csak nézte a férjét, mintha most látná először igazán, erős, könyörtelen fényben.