– Eszter, szia. Hagyjuk most a körítést, jó? Pontosan mit mondott neked Péter?
– Azt, hogy beszéltek valami segítségről. Miért?
– Azt is hozzátette, hogy az én részemről erről senki nem beszélt velem?
A vonal túlsó végén néhány másodpercre teljes csönd lett.
– Figyelj, én ebbe tényleg nem akarok belefolyni – szólalt meg végül Eszter bizonytalanul. – Anya azt mondta, ti vagytok a család, majd eldöntitek egymás közt. Nekem most tényleg nagyon nehéz. Márk folyton beteg, a volt férjem meg mintha felszívódott volna a föld színéről. Én nem követelek semmit. De ha tudnátok…
– Értem. És te személyesen tőlem kérsz pénzt?
– Én? – Eszter hangján hallatszott, hogy zavarba jött. – Nem. Én biztosan nem állnék oda eléd így, egyenesen. Így is kellemetlen az egész.
– Akkor jó. Mert ha közvetlenül kérnéd, akkor is nemet mondanék.
– Lilla, most úgy beszélsz velem, mintha valami csaló lennék.
– Nem. Úgy beszélek, mint akinek elege van abból, hogy két napja mindenki jelszó nélküli bankautomatának nézi.
Eszter ingerülten fújta ki a levegőt.
– Hát, ezt azért nem rajtam kellene levezetned. Péter mondta, hogy nálad csak áll a pénz, semmi értelme ott parkoltatni, amikor abból normálisan el lehetne rendezni a tartozásokat. Őszintén szólva én azt sem gondoltam, hogy anya tényleg odamegy hozzád ezzel.
Lilla egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Világos. Köszönöm. Pont ez az apró részlet hiányzott még.
Este Péter üres kézzel érkezett haza. Máskor út közben mindig vett tejet, kenyeret, valami vacsorának valót, most viszont úgy lépett be, mintha bevásárlás helyett erkölcsi tanulságot hozott volna magával.
– Hol vannak a dolgok? – kérdezte Lilla, miközben kinyitotta a hűtőt.
– Átutaltam anyának hatvanezer forintot.
– Tessék?
– Eszternek sürgősen kellett. Abból adtam, ami volt.
– Abból, ami volt – ismételte Lilla lassan. – Vagyis a heti közös pénzünkből?
– Ha a feleségem nem hajlandó segíteni a családomnak, akkor segítek én, amennyire tudok.
– És az étel?
– Majd veszel. Van bankkártyád.
Lilla nagyon lassan becsukta a hűtő ajtaját.
– Most éppen nevelni próbálsz?
– Megmutatom, milyen az, amikor az ember egyedül visz mindent a hátán.
– Te nem viszel semmit, Péter. Te más pénzéből játszod a nemes lelkű férfit. Ez azért két külön műfaj.
– Persze. Körülötted mindenki hibás, csak te vagy az egyetlen tökéletes.
– Nem. Akkor voltam ostoba, amikor azt hittem, egy felnőtt férfihoz megyek hozzá, nem pedig anyád kívánságlistájának futárjához.
Péter egy lépést tett felé.
– Anyámról így nem beszélsz.
– Te meg a pénzemhez nem nyúlsz.
– Miféle „pénzed”? Házastársak vagyunk!
– És? Ez automatikus belépőt jelent a megtakarításomhoz? Akkor talán a levelezésemhez, az irataimhoz meg a vesémhez is jogod van?
– Ne forgasd ki!
– Nem én forgatom ki. Ti döntöttétek el közösen, hogy a házassági anyakönyvi kivonat egy univerzális kulcs.
Péter beviharzott a szobába, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a folyosó. Tíz perccel később Lilla a „Mieink” nevű családi csoportban új üzenetet látott Máriától: „Vannak, akiknek a legegyszerűbb dolgokat is nehéz felfogni. De az élet majd megtanítja őket.” Eszter erre egy szomorú arcot küldött. Utána Erzsébet néni egy gyertyát. Valószínűleg az ő értelmezésében ez volt a felnőtt, erkölcsös állásfoglalás.
Szombaton Mária ismét megjelent. Természetesen előzetes telefon nélkül. Úgy lépett be, mintha a lakás fele legalábbis az övé lenne, letette a táskáját a hokedlire, aztán körbenézett a konyhában.
– Tiszta, az biztos – jegyezte meg. – Csak valahogy rideg. Se családias hangulat, se melegség.
– Mondja meg rögtön, miért jött – felelte Lilla. – Takarítok.
– Ezt a hangot velem szemben mellőzd. Én békésen jöttem. Péter teljesen ideges. A munkahelyén is káosz van, itthon meg ez a feszültség. Minek kell a férjedet pénz miatt kikészíteni?
– Pontosítanék: az én pénzem miatt.
– Jaj, Istenem, már megint ez. Borzasztó nehéz természeted van, Lilla. Érts meg végre valami nagyon egyszerűt: ma te segítesz Péter családjának, holnap majd a család segít neked.
– Önök már most is sokat segítettek. Két nap alatt remekül bemutatták, milyen gyorsan lehet egy lakást zsibvásárrá változtatni.
– Igen? És amikor összeházasodtatok, ki szervezte az asztalt? Ki szeletelte a salátákat? Ki írta rá a borítékokra a neveket? Én. És nem számolgattam.
– Ne haragudjon, de a franciasaláta nem olyan befektetés, amitől az én megtakarításom közös családi vagyonná válik.
– Túl okosnak képzeled magad.
– Igyekszem.
Ekkor Péter kijött a szobából. Álmos volt, gyűrött és dühös.
– Elég legyen már. Mindketten túlzásba estek.
– Én történetesen remek formában vagyok – vágta rá Lilla. – És ezt hamarosan te is meg fogod érteni.
– Ez most fenyegetés?
– Nem. Ígéret.
Felkapta a kabátját, és kilépett a lakásból. A bankig hét megállót kellett mennie busszal. A járműben nedves sapka, olcsó műanyag és valaki táskájából áradó mandarinillat keveredett. Lilla az ablak mellé ült, és egyszer csak azon kapta magát, hogy a haragnál erősebb benne a szégyen. Szégyellte, hogy ezt nem vette észre korábban. Hogy a „család” szót ilyen ügyesen eladták neki, mintha az minden határt feloldó csodaszer lenne.
A bankban egy szürke kosztümös ügyintéző felpillantott a monitor mögül.
– Jó napot kívánok. Miben segíthetek?
– Szeretném előtörleszteni a lakáshitelemet. Teljes egészében. Ma.
– A Tégla utcai ingatlanról van szó?
– Igen.
– A szükséges összeg rendelkezésre áll a számlán?
– Igen.
– Akkor kitöltjük a kérelmet. Tudja, hogy a terhelés után szinte nem marad szabadon felhasználható egyenlege?
– Tudom.
– Biztos benne?
Lilla halványan elmosolyodott.
– A héten először valamiben teljesen biztos vagyok.
Az ügyintéző figyelmesebben nézett rá.
– Akkor kérem a személyi igazolványát.
Miután minden papírt aláírt, a nő összerendezte a dokumentumokat.
– Néhány órán belül a tartozás lezárásra kerül. A tehermentesítés a szabályzat szerint kicsit később fut át, de a hitel ténylegesen megszűnik. Gratulálok.
Lilla elvette a bizonylatot. Nem örömöt érzett, legalábbis nem a megszokott értelemben. Inkább mintha belül hirtelen levegőhöz jutott volna. Olyan volt, mint amikor az ember napokig egy fülledt szobában áll, aztán valaki végre kinyitja az ablakot.
Este Péter már az előszobában várta.
– Hol voltál?
– Dolgom volt.
– Miféle dolgod?
– Az enyém.
– Lilla, én normálisan kérdezlek.
– Én is normálisan válaszolok. Szinte kedvesen. Egyelőre.
Péter zsebre dugta a kezét.
– Anya szerint direkt szórakozol velünk. Húzod az időt, hogy mindenki idegeskedjen.
– Jól látja. Idegeskedjenek csak. Néha kifejezetten hasznos.
– Te ezt élvezed?
– Nem. Egyszerűen abbahagytam, hogy úgy tegyek, mintha nem látnám azt, ami nyilvánvaló.
– És mi lenne az?
– Az, hogy te nem gyenge vagy, és nem is összezavarodott. Nagyon is összeszedett tudsz lenni, amikor más forrásához kell hozzáférni, aztán mindezt szépen becsomagolni nagy szavakba.
– Ugyan már, megint ezek a pszichológiai fejtegetések. Pénz kellett, ennyi.
– Nem, Péter. Nem egyszerűen „pénz kellett”. Te az én számlámra akartad megoldani azt, amivel te magad nem boldogulsz, és közben még a családod előtt is remek színben akartál feltűnni.