— Lilla, mielőtt még grimaszolni kezdenél, nem üres beszéddel állítottam be, hanem konkrétumokkal — jelentette ki Mária, és letett az asztalra egy zacskó ostyát, mintha azzal a csomaggal előre megváltotta volna a jogot, hogy mások életébe beleszóljon. — Most már a fiam felesége vagy, vagyis nem különálló egységként kell gondolnod magadra, hanem a család részeként. Egy családban pedig, ne haragudj, nemcsak ünnepeken eszik együtt a salátát, hanem a gondokat is közösen cipelik. Tessék, mindent szépen összeírtam.
Ezzel Lilla elé csúsztatott egy kitépett füzetlapot. Iskolai füzetből származhatott, a széle csálén szakadt, rojtos papírszálak meredeztek rajta. Péter, aki egy perccel korábban még feltűnően zörgött a teafilterekkel, hirtelen olyan némává vált, mint egy papucs a szekrény alatt. A vízforraló mellett ácsorgott, a hűtőn túlra bámult, és olyan elszántan kerülte Lilla tekintetét, hogy magyarázat nélkül is minden világossá vált.
Lilla leült a hokedli szélére, a kabátját sem vette le. Alig lépett be a lakásba; az előszobából még beáramlott az utca szaga, a nedves levegőé és a buszok füstös gázolajáé. A konyhában sült hagyma, öreg linóleum és idegen magabiztosság keveredett. Kihajtotta a lapot.
— Nézzük csak… „Eszter hitele — hétszázhúszezer forint.” „Logopédus Márknak — százkilencvenkétezer.” „Erzsébet néni kazáncseréje — háromszázhatvanezer.” „László bácsi garázstartozása — kétszázhatvanezer.” „Az én fogaim — négyszáznyolcvanezer”… Mária, ez mégis micsoda?
— Micsoda? Az élet, Lillácska — felelte az anyósa nyugodt hangon, és megigazította a mandzsettáját. — Mindenkinek megvannak a maga bajai. Eszter egyedül neveli a gyerekét. Erzsébet néninél télen alig langyosak a radiátorok. Én sem vagyok acélból, fél éve csak az egyik oldalon tudok rágni. Péter említette, hogy van egy szép kis megtakarításod. Minek álljon ott? A pénznek a családot kell szolgálnia, nem azt, hogy neked melengeti a lelkedet.
Lilla lassan a férjére nézett.
— Péter, te elmondtad anyádnak, hogy félretett pénzem van?
A férfi zavartan megköszörülte a torkát.
— Elmondtam, és akkor mi van? Nem a bankkártyaszámodat diktáltam le neki. Csak annyit mondtam, hogy lenne miből levegőhöz jutnunk. Te is azt mondtad, rosszabb időkre tetted félre.
— Először is, ez nem „nekünk” van. Ez az én pénzem, amit még előtted gyűjtöttem össze. Másodszor pedig nem azért spóroltam, hogy László bácsi garázsát fizessem ki, akit életemben nem láttam.
Mária rövid, csattanó nevetést hallatott, olyat, amellyel az ember mások ostobaságát szokta nyugtázni.
— Pontosan ezért élnek így ma a fiatalok. Mindenkinek külön kis éjjeliszekrénye van, külön igazsága, aztán csodálkoznak, hogy a házasságok úgy mennek szét, mint a papírpoharak. Én emberi nyelven magyarázom neked: bekerültél a családba, a család elfogadott, ott ültünk az esküvőn, ajándékot adtunk. Most rajtad a sor, hogy segíts.
— Engem megkérdezett valaki, akarok-e belépni ebbe a családi könyvelésbe? — Lilla visszatette a lapot az asztalra. — És egyáltalán miből gondolták, hogy az én megtakarításom a rokonság közös vésztartaléka?
— Abból, hogy a fiam felesége vagy — keményedett meg Mária hangja. — És abból, hogy egy rendes meny nem ül a pénzén, amikor a hozzátartozóknál ég a ház.
— Nálam az „ég a ház” műtétet jelent, tüzet, azonnali tragédiát. Nem fogakat, garázst meg egy felnőtt nő adósságát, aki úgy él, ahogy kedve tartja.
— Szóval az én fogaim nem sürgősek? — Mária kihúzta magát. — Persze. Amíg a sajátjaid a helyükön vannak, addig más fájdalma csak elmélet. Szépen berendezkedtél.
— Ne forgassa ki. A fájdalom egy dolog. A pofátlanság meg egy másik.
— Lilla — szólalt meg Péter azon a puha, csitító hangon, amellyel az emberek a sorban szoktak rendre inteni másokat, miután ők maguk okozták a zűrzavart. — Minek kell ezt így? Anya nem bundára kér pénzt. Valódi gondokról van szó. Most segítünk, aztán majd visszapótoljuk.
— Mi az, hogy visszapótoljuk? Ki? Te? — fordult felé Lilla. — Az elmúlt hónapban akár egyszer is megnyitottad a banki alkalmazást, hogy megnézd, mennyibe kerül az étel, a rezsi, a benzin, az én gyógyszereim, a te interneted, a lakás törlesztője? Vagy még mindig abban a hitben élsz, hogy a konyhafiókban maguktól szaporodnak a bankjegyek?
— Ne kezdd.
— Nem, te ne kezdd. A hátam mögött belenyúltál a pénztárcámba, most meg úgy nézel, mintha én lennék a hisztérika.
Mária magához húzta a csészealjat.
— Látom, ma ebből nem lesz értelmes beszélgetés. Fáradt vagy, munka után jöttél, nem gondolkodsz tisztán. Nyugodj meg, aztán mérlegeld. Nem is kérem az egész összeget egyszerre. Lehet részletekben. De húzni nem szabad, Eszternek hétfőn fizetnie kell.
— Én semmit nem ígérek — mondta Lilla.
— Ígérgetni nem is kell. Érteni kell.
Az anyósa tíz perc múlva távozott, maga után hagyva az ostyát, az éles parfüm szagát és azt az érzést, mintha valaki az előszobában levette volna a cipőjét, aztán nemcsak a lakásba, hanem Lilla bőre alá is bemászott volna. Amint becsukódott az ajtó, Lilla a férje felé fordult.
— Te teljesen normális vagy?
— Ne kezdj el rögtön ordítani.
— Még nem ordítok. Egyelőre csak kérdezek. Mégis milyen jogon vitted családi kupaktanács elé az én pénzemet?
— Mert ez megoldás.
— Kinek?
— Mindenkinek.
— Remek. És nekem mi benne a megoldás? Üljek vésztartalék nélkül, de Erzsébet néni kazánja legyen rendben?
Péter az ablakhoz ment, és a melegítőnadrágja zsebébe dugta a kezét.
— Veled nem lehet beszélni. Bármilyen témából kihallgatást csinálsz.
— Nem, Péter. Kihallgatás az lenne, ha azt kérdezném, ki adott neked jogot ahhoz, hogy a betétemről tárgyalj. Én most csak próbálom felmérni, milyen mély a naivitásod.
— Direkt megalázol.
— Direkt? Még csak nem is igyekszem. Magától jön.
A férfi hirtelen megfordult.
— Azt hittem, másmilyen ember vagy. Komolyan. Nem kapzsi. Nem ennyire… különálló. Az én családom egyszerű, igen. Nálunk nincsenek ezek a határok meg megfogalmazások. Mi kihúzzuk egymást a bajból.
— Más feleségének pénzéből különösen kényelmes, igaz?
— Miért lennél más? A feleségem vagy.
— Igen. Amikor pénzről van szó, rögtön a feleséged vagyok. De amikor szombaton meg kellene javítani a mosogatót, akkor hirtelen „hívj szerelőt”, mert te Andrással focit nézel. Nagyon családias.
Péter elfintorodott.
— Ne keverd össze a dolgokat.
— Akkor te se keverd össze az én megtakarításomat a rokonaid szükségleteivel.
Aznap este háttal feküdtek egymásnak az ágyban, de ez már nem egyszerű sértettségről szólt. Inkább olyan volt, mintha közéjük húztak volna egy frontvonalat.
Másnap a telefon önálló, ráadásul kifejezetten mozgalmas életre kelt. Elsőként Eszter írt.
„Lilla, szia. Péter mondta, hogy tudsz a helyzetünkről. Nekem ez borzasztóan kellemetlen, de ha úgy alakul, mindent visszaadok. Nem holnap, ez világos, de visszafizetem.”
Lilla elolvasta az üzenetet, és azonnal felhívta Esztert.