A korábbi apró kedvességek mögött egyszerre kirajzolódtak a valódi vonások: a kényelmes „majd később”, az örökös „ne fújd fel”, az a különös tehetség, amellyel Péter a megfelelő pillanatban az anyja háta mögé tudott bújni, máskor pedig mások kezével intézte el a maga dolgait.
– Te elküldted az én számlakivonatomat? – kérdezte Lilla halkan.
– Csak gyorsítani akartam az ügyet – vágta rá Péter. – Utána mindent normálisan elrendeztünk volna.
– Mi az, hogy „mi”? Pontosan kik?
– A család.
– Nem, Péter. Ezt nem így hívják.
Eszter ekkor felpattant a helyéről.
– Ebben én nem vagyok benne. Halljátok? Én semmiféle lakásba nem egyeztem bele, ha Lilla pénzéből akarjátok megoldani. Már eddig is szégyelltem magam. Anya, te tényleg teljesen elvesztetted a józan eszedet.
– Hallgass! – csattant fel Mária. – Szégyelli magát! Az nem szégyen, hogy albérletről albérletre vándorolsz a gyerekkel? Most meg itt volna egy lehetőség.
– A fiad feleségének a pénzén? De, az szégyen!
Lilla felemelte a kezét.
– Elég. Most én következem.
Kinyitotta a mappát, és Péter elé csúsztatott egy banki igazolást.
– Látod ezt? Ez arról szól, hogy a lakásom hitelét teljes egészében, előtörlesztéssel lezártam. Ma reggel a bank levonta a fennmaradó összeget. Azok a pénzek, amelyek szerintetek „csak parlagon hevertek”, többé nincsenek ott.
Péter arcán először értetlenség futott át.
– Hogyhogy nincsenek?
– Pontosan úgy. Kifizettem a lakáshitel maradékát. A saját lakásomét, amit még a házasságunk előtt vettem, és amelynek a részleteit én fizettem. Most már nincs egyetlen szabad forint sem, amit elegánsan szét lehetne osztogatni családi mesék fedezeteként.
Mária elsápadt.
– Te… te ezt direkt csináltad?
– Természetesen. A bank nem véletlenül van nyitva.
– A férjed beleegyezése nélkül?
– Még egyszer elmondom, hátha most átmegy. Ez az én házasság előtti lakásom, az én házasság előtti tartozásom és az én házasság előtti megtakarításom volt. Az egyetlen dolog, ami itt engedély nélkül történt, az a maguk közös étvágya.
Péter úgy bámulta a papírt, mintha ismeretlen nyelven írták volna.
– Ezt nem tehetted meg. Felfogod, milyen helyzetbe hoztál engem?
– Nem, Péter. Ebbe te lavíroztad bele magad. Akkor, amikor más pénzét kezdted ígérgetni. Amikor kérdés nélkül továbbküldted a számlakivonatomat. Amikor belőlem egy lábakon járó pénztárcát csináltál.
– Én jót akartam!
– Kinek?
– A családnak!
– A közönségnek – javította ki Lilla. – Jó fiúnak akartál látszani, gondos testvérnek, megmentő férfinak. Csak éppen saját erőforrás nélkül. Kényelmes hősiesség, igazán.
Péter közelebb lépett, a hangja már inkább sziszegés volt.
– Ezt még meg fogod bánni.
– Mit? Hogy nem engedtem, hogy a nyakamba üljenek egy ingatlanossal és egy elszámolási táblázattal együtt?
– Azt, hogy szétvered a családot.
Lilla röviden felnevetett. Nevetés volt, de öröm nem volt benne.
– Családot? Péter, ez nem most esett szét. Akkor repedt meg, amikor először kinyitottad a szádat, és elmesélted anyádnak a megtakarításomat. Csak én akkor még nem tudtam, hogy a törmelék már felém repül.
Mária hirtelen felállt, a szék élesen végigkarcolta a padlót.
– Indulunk. Azonnal. Nem tűröm, hogy így beszéljenek a fiammal.
– Remek ötlet – mondta Lilla. – Péter holmija a szekrényben van. A sporttáska fent, a felső polcon. Ha már ennyire fontos a családi összetartás, nyugodtan segíthet neki összepakolni.
Péter meredten nézett rá.
– Te most kidobsz engem?
– Ne dramatizáld túl. Egyszerűen felszabadítom a lakásomat azok alól, akik fogyasztási szövetkezet mellékfiókját akarták berendezni benne.
– Lilla…
– Nem. Most már nincs „Lilla”. A kulcsokat tedd a polcra. A fogkefédet, a töltődet, a kanapén hagyott pólóidat vidd magaddal, aztán mehetsz anyádhoz. Ott majd átbeszélhetitek, melyik rokont lehetne még ráültetni az én volt pénzemre.
Eszter az ajtó mellett állt, és olyan arccal nézte a bátyját, ahogy az ember a beázott plafont szokta: undorodik is, sajnálja is, de már pontosan tudja, hogy alatta nem lehet tovább élni.
– Péter – szólalt meg csendesen –, te hallod egyáltalán magad? Tényleg el akartad venni a feleséged pénzét az én önerőmre, és még nekem sem mondtad volna el az igazat? Te nem anya fia vagy. Te anya terve vagy.
Péter felé fordult, megrándult az arca.
– Te meg végre fogd be!
– Fogd be te. Elég volt abból, hogy mindenkit lejáratsz.
Mária már a csizmáját húzta az előszobában, de még hátrafordulva odavetette:
– Nem leszel te boldog, Lilla. Ilyen természettel egyedül maradsz.
Lilla az ajtóhoz lépett, szélesre tárta, és teljes nyugalommal felelt:
– Inkább egyedül a saját lakásomban, mint tömegben egy idegen vályú mellett. Ja, és Mária, a nápolyit vigye magával. Feltétellel hozta.
Az anyósa vörösre váltott, felkapta a zacskót, a táskája füle beleakadt az ajtófélfába, halkan, de igen tartalmasan káromkodott, aztán kiviharzott. Péter még néhány másodpercig ott állt, mintha arra várna, hogy valaki utána szól, megállítja, megmagyarázza, hogy ez az egész félreértés, és ő valójában rendes ember. Senki nem szólt.
– Te ezt komolyan gondolod? – kérdezte utoljára.
– Ennél komolyabban már nem lehet.
Lassan levette a kulcsait a polcról, letette őket a kis szekrényre, és kilépett az ajtón. Eszter még maradt egy pillanatra.
– Lill… sajnálom. Tényleg nem tudtam, hogy ők ezt ennyire felfújták.
– Elhiszem.
– Ha kell, anyának én is megmondom a magamét.
– Inkább magadnak mondd meg. Hogy legközelebb, amikor valaki más ember pénzéből akarja rendezni az életedet, ne hidd azt, hogy ez gondoskodás.
Eszter bólintott, aztán ő is elment.
Amikor végre becsukódott az ajtó, a lakásban szokatlan csend maradt. Nem szép csend, nem filmszerű. Csak olyan, amelyben nincs idegen lélegzet, nincs motoszkálás, nincs állandó várakozás arra, hogy valaki megint előhozza: „a családot meg kell érteni”. Lilla a homlokát a hűvös fémajtónak támasztotta, és így állt vagy egy percig.
A telefonja jelzett. Üzenet érkezett a banktól: „Jelzáloghitel-szerződéséből eredő kötelezettségét teljes egészében teljesítette.”
Egy perccel később újabb üzenet futott be, ezúttal az édesanyjától: „Kislányom, gratulálok. Apád ma nagyon büszke lenne rád.”
Lilla a kijelzőre nézett, és hirtelen, már-már zavarba ejtő egyszerűséggel megértett valamit, amit addig valamiért nem látott tisztán. Egész héten az gyötörte, hogy talán kemény. Talán nem elég jó. Nem elég „családcentrikus”. Pedig az igazság sokkal egyszerűbb és sokkal kegyetlenebb volt: akik használni akarnak, azok először mindig kegyetlenségnek nevezik, ha védekezel. Így kényelmes nekik. Mert akkor még te kezdesz magyarázkodni.
Lilla végighúzta a tenyerét az arcán, bement a konyhába, összeszedte az asztalról a csészéket, a kalácsmorzsákat a szemetesbe söpörte, és mellé dobta az összegyűrt füzetlapot is, amelyen mások szükségleteinek listája állt. Aztán kitárta az ablakot.
Az utcáról márciusi nyirkosság áradt be, buszok kipufogószaga, valahonnan távoli gyros illata, és egy normális, becsületes élet levegője. Olyané, amelyben persze szintén semmi sem könnyű, de legalább azt, ami a tiéd, nem nevezik közösnek csak azért, mert valaki másnak szüksége támadt rá.
És ettől egyszerre egészen könnyű lett levegőt venni.