– Maga a zárnyitó szolgálattól jött? – kérdezte Eszter, továbbra is a kék overallos férfit figyelve.
A szerelő zavartan bólintott, és egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Látszott rajta, hogy egyre kevésbé érzi magát biztonságban ebben a helyzetben.
– Igen, jó estét. A fiatalember hívott ki – mutatott bizonytalanul Gábor felé. – Azt mondta, a felesége elveszítette a kulcsokat, és nem tudnak bejutni a lakásba.
– Ez a „fiatalember” – ejtette ki Eszter különös nyomatékkal a szavakat – a volt férjem. Ez az ingatlan kizárólag az én tulajdonom. Nem a házasság alatt szereztük, nem közös vagyon. Ennek az úrnak nincs ide bejelentett lakcíme, nincs tulajdoni hányada, és semmiféle joga nincs ehhez a lakáshoz. A holmijai ott vannak maga mellett a lépcsőházban, a táskákban. Ha most bármilyen szerszámmal hozzáér az ajtómhoz, azonnal rendőrt hívok, és magát is úgy fogják kezelni, mint aki közreműködött egy idegen lakásba való jogellenes behatolási kísérletben.
A mester úgy hőkölt hátra, mintha az ajtó kilincse hirtelen izzó vassá vált volna. Aztán dühösen Gáborra villantotta a szemét.
– Na ide figyeljen, főnök, engem maga ne nézzen hülyének! – morogta. – Én nem azért jöttem, hogy családi cirkuszban statisztáljak. Van itt lakcímkártyája? Tulajdoni lapja? Valami papír, ami igazolja, hogy joga van bejutni?
Gábor arca vörösre váltott. Kapkodva kezdte végigtapogatni a kabátzsebeit, mintha hirtelen mégis előkerülhetne belőlük valami mindent eldöntő irat.
– Mit számít ez? – csattant fel. – Tizenöt évig itt éltem! Itt vannak a dolgaim! A műszaki cuccaim! Legalább a kávégépet adja ki! Meg a hálószobai tévét! Azt együtt vettük!
– Együtt? – Eszter hangja jeges maradt, ahogy a résen át ránézett. – A televíziót az én nevemre felvett hitelből vásároltuk, amit másfél éven keresztül az én prémiumaimból törlesztettem. A kávégépet pedig a kollégáimtól kaptam a születésnapomra. A garancialevelek és a számlák az irataim között vannak.
– Te pénzéhes boszorkány! – fröcsögte Gábor, immár teljesen elveszítve az önuralmát. – Viviennek igaza van, egy öreg, irigy hárpia vagy! Fulladj bele a lakásodba meg a rohadt kávégépeidbe!
Vivien hangosan felhorkant, közben visszarántotta a válláról lecsúszott táskáját.
– Gáborka, menjünk már innen – mondta fintorogva. – Tiszta ciki itt ácsorogni. Fogjuk a rongyaidat, aztán induljunk, éhes vagyok. Majd veszel nekem egy új kávégépet. Jobbat, mint ez.
A zárnyitó közben egy szót sem szólt többet. Sarkon fordult, és elindult lefelé a lépcsőn. Csak annyit lehetett hallani, hogy az orra alatt valami olyasmit dünnyög: ő nem bolond ügyfelek miatt akarja elpocsékolni az estéjét.
Gábor dühében belerúgott a legközelebb álló kockás utazótáskába.
– Hívj taxit – vetette oda Viviennek.
– Hogy én? – háborodott fel a lány. – A kártyámon már csak a manikűrre való pénz maradt. Te vagy a férfi, hívd te!
– Merül a telefonom – hazudta Gábor, és félrenézett.
Eszternek azonban nem kellett sokat találgatnia. Pontosan tudta, hogy Gábor fizetéséig még egy hét van hátra, és amit félre tudott volna tenni, azt az első, úgynevezett „szabad” hónapjában éttermekre, látványos udvarlásra meg Vivien szépségszalonos kívánságaira szórta el.
Eszter csendben behúzta az ajtót. Leakasztotta a láncot, majd minden zárat gondosan ráfordított. Odakint még legalább tíz percig hallatszott a tompa veszekedés. Vivien nyafogott, Gábor visszamorgott, közben nehézkesen vonszolta a táskákat a lift felé. Aztán végre megérkezett a lift, becsukódtak az ajtók, és a szerkezet lefelé indult, magával vive mindazt, ami a múltból még ott maradt a küszöb előtt.
Az előszobára különös, szinte csengő némaság borult.
Eszter a homlokát a bejárati ajtó hideg fémjének támasztotta. Nem érzett győzelmi mámort. Káröröm sem volt benne. Csak végtelen, mélyről jövő kimerültség, olyan, amilyen egy súlyos betegség után szakad az emberre, amikor a láz már lement, a veszély elmúlt, és a test lassan felfogja: túlélte.
Később bement a fürdőszobába, megnyitotta a meleg vizet, és hosszasan, alaposan kezet mosott. A szappanhabot újra meg újra leöblítette, mintha nemcsak a kezéről, hanem az elmúlt évek minden megaláztatásáról is le akarná mosni a maradékot. Amikor felnézett a tükörbe, egy fáradt nőt látott maga előtt. A szeme alatt sötét árnyékok húzódtak, de a tekintete tiszta volt. Határozott. Ide többé senki nem hozza be a sáros cipőjét. Nem lesznek többé szemrehányások, nem lesznek önfeladó alkuk, nem lesznek olyan kompromisszumok, amelyekben mindig ő veszít.
Másnap reggel ébresztő nélkül nyitotta ki a szemét. A napfény keskeny csíkokban szűrődött át a redőny résein, aranyló vonalakat rajzolva a falra. A lakás szokatlanul tágasnak tűnt. Gábor hiánya már nem ürességként nehezedett rá, hanem levegőként, térként, mozgástérként. Olyan hely lett belőle, amelyben végre élni lehet.
Eszter kávét főzött magának éppen abban a sokat emlegetett kávégépben. Egy finom porceláncsészét vett elő, azt, amelyet régen csak ünnepeken mert használni, majd kilépett a lodzsára. A régi téligumik nélkül a sarok világosabbnak és tisztábbnak hatott, mintha még a nap is könnyebben talált volna utat oda.
Lenézett az ébredező városra. A házak között lassan megindult az élet, autók gördültek ki a parkolókból, valahol egy ablak kinyílt, a reggel friss hangjai felszálltak hozzá. Eszter belekortyolt a forró, kesernyés italba, és hosszú idő után először őszintén elmosolyodott.
Az élete nem ért véget. Épp ellenkezőleg: most kezdődött el igazán. És ennek az új életnek a kulcsai immár kizárólag az ő kezében voltak.