De a pohár akkor telt be végleg, amikor egy napon Eszter a szokásosnál korábban ért haza a munkahelyéről, mert rettenetes migrén gyötörte. Alig nyitotta ki az ajtót, máris megakadt a szeme az előszobában álló, idegen, hófehér sportcipőn, amelynek vastag, ormótlan talpa messziről virított. A nappali felől Gábor nevetése hallatszott, mellette pedig egy magas, csicsergő női hang. Vivien volt az. Állítólag csak azért ugrottak be, hogy elvigyék Gábor téli kabátját, de ha már ott jártak, kényelmesen letelepedtek Eszter kanapéjára, és közben az ő teáját kortyolgatták, az ő kekszét ropogtatták.
Eszter akkor sem ordított, nem csapott jelenetet. Szótlanul bement a konyhába, kivette a szekrényből Gábor kulcscsomóját, amelyet az férfi óvatlanul a kis komódon felejtett, és egyszerűen a zsebébe süllyesztette. Ezután ugyanilyen némán az ajtó felé mutatott. Gábor méltatlankodott, Vivien látványosan forgatta a szemét, mintha őt érte volna a világ legnagyobb sértése, de végül mindketten távoztak. Másnap reggel Eszter lakatost hívott.
– Eszter, most komolyan, mit művelsz? – Gábor hangja az ajtó túloldalán egy pillanat alatt váltott támadóból hízelgőre. Pontosan arra a nyávogós, könyörgő tónusra, amellyel régebben mindig pénzt próbált kicsikarni tőle valami újabb autós kütyüre. – Felnőtt emberek vagyunk. Elváltunk, hát elváltunk. De minek ebből ekkora ügyet csinálni? A kulcs nekem csak praktikus lenne. Hátha jön valami levelem, számla, bármi. Meg különben is, a holmim fele még nálad van.
– A leveleidet majd bedobom a földszinti postaládába, ahhoz van kulcsod. A dolgaid pedig itt vannak összepakolva táskákban – felelte Eszter hideg nyugalommal. – Hívj egy kocsit, és vidd el őket.
– Most nincs pénzem rakodókra! – csattant fel újra Gábor. – Autóm sincs itt, busszal jöttem! Nyisd már ki, csak beteszem a táskákat az előszobába, aztán majd valamikor elviszem őket. És amúgy is, ki kell mennem mosdóba!
Eszter lehunyta a szemét. Elviselhetetlenül elege volt ebből az örökös, gyerekes, manipulatív szerepjátékból.
– A sarkon lévő bevásárlóközpontban kitűnő, ingyenes mosdó van, Gábor. A táskákat kiteszem a lépcsőházba. Ha estig nem viszed el őket, takarítócéget hívok, és mindent levitetek a kukákhoz.
Azzal megszakította a hívást. Az ajtó mögül elfojtott káromkodás szűrődött be, aztán nehéz léptek dobogtak lefelé a lépcsőn. Kisvártatva becsapódott a társasház bejárati ajtaja.
Eszter nagy levegőt vett, ellökte magát a hideg fém ajtófélfától, amelynek eddig szinte nekidőlt, és kiment a konyhába. Feltette a vízforralót. A keze még enyhén remegett a feszültségtől, de odabent különös, tiszta könnyűség áradt szét benne. Megtette. Elvágta az utolsó szálat is, amelynél fogva Gábor még mindig rángatni próbálta.
Az asztalon fekvő telefon ismét rezegni kezdett. A kijelzőn ez állt: „Mária”. Az anyósa. Pontosabban a volt anyósa.
Eszter forró vizet töltött a bögréjébe, beledobott egy kamillateás filtert, majd minden kapkodás nélkül megnyomta a zöld ikont.
– Igen, Mária, jó napot.
– Eszter, mi folyik ott nálatok? – az idős asszony hangja remegett a felháborodástól, és bőven volt benne színpadias tragikum is. – Most hívott Gáborka, majdnem sírt! Azt mondja, kitetted az utcára, lecserélted a zárakat, a holmiját meg kidobálod a lépcsőházba! Hát teljesen elvesztetted a józan eszedet vénségére?
– Az ember idősebb korára többnyire bölcsebb lesz, Mária – válaszolta Eszter higgadtan, miközben leült a konyhaasztalhoz, és két kézzel átölelte a forró bögrét. – Gábor azt nem említette, hogy másfél hónapja hivatalosan is elváltunk?
– Mi köze ennek a váláshoz? – háborodott fel Mária. – Családokban előfordul az ilyesmi! Összevesztek, különmentek, aztán majd észhez tértek. A fiú hibázott, na és? Kivel nem történik meg? Az a kis cafka úgyis hamarosan megunatja magát vele, és Gábor előbb-utóbb hazament volna. Te meg közben felégeted maga mögött az összes hidat! Most mégis hogyan menjen haza?
– Ez már nem az ő otthona. Ez az én lakásom. És Gábor nem megbotlott, hanem tudatosan úgy döntött, hogy elmegy, és új életet kezd. Akkor építse azt az új életet új helyen.
– A te lakásod! Na persze, hirtelen micsoda tulajdonos lettél! – Mária hangja rikácsolásba csapott át. – Az nem számít, hogy házasságban éltetek ott? Az sem számít, hogy a fiam a lelkét is beletette abba a lyukba? Bíróságra megyünk! Elpereljük a felét! A felújításért, a bútorokért, az elvesztegetett éveiért!
Eszter aprót kortyolt a teából. A kamilla kellemesen szétáradó melege lassan kisimította benne az idegeket.
– Mária, tisztelem a korát, de nézzünk szembe a tényekkel. A lakást a nagynénémtől örököltem. A törvény szerint az ilyen vagyon váláskor nem kerül közös megosztás alá. Közös nagyfelújítást nem végeztünk. A bútorokat az én fizetési kártyámról vásároltuk, a számlák és a banki kivonatok mind megvannak egy mappában. Gábor az elmúlt öt évben összesen talán másfél évet dolgozott, a fennmaradó időben pedig többnyire tétlenül hevert a kanapén.