– Te teljesen megőrültél? Mi a fenéért nem fordul el a kulcsom a zárban?
Gábor hangja a telefonban már-már visításba csapott át. Kapkodva szedte a levegőt, és még a készüléken keresztül is hallani lehetett, ahogy dühös léptei visszhangot vernek a lépcsőházban.
Eszter az előszobában állt, hátát az új bejárati ajtó hűvös felületének támasztva. Odakint, alig tíz centire tőle, a volt férje tombolva rángatta a kilincset. A kukucskálón át látta az alakját: kivörösödött arccal, szétnyitott kabátban állt ott, vállával újra meg újra nekifeszülve az ajtónak.
– Azért, mert lecseréltettem a zárakat, Gábor – felelte Eszter egészen nyugodt, kimért hangon, miközben a gardróbszekrény tükrében saját arcát figyelte. – Ma reggel járt itt a szerelő. Erős, biztonsági zárszerkezetet tett be.
– Micsoda? Milyen zárakat hordasz itt össze? – A túloldalról tompa döndülés hallatszott; Gábor minden bizonnyal belerúgott a fémajtóba. – Azonnal nyisd ki! Kell a téli gumim az erkélyről, meg a szerszámos ládám! Amúgy is úgy volt, hogy elviszek még néhány holmit.
– A dolgaid össze vannak készítve – Eszter a cipősszekrény mellé katonás rendben kirakott négy nagy, kockás táskára pillantott. – A gumikat is begurítottam az erkélyről a folyosóra. A szerszámos csomagok szintén itt vannak. Hívj egy tehertaxit, és leviszem neked az egészet a földszintre. Vagy feljöhetsz érte te magad, de a lakásba többé nem engedlek be.
– Te beteg vagy! – üvöltötte egyszerre a telefon és a lépcsőház. – Ez a lakás az enyém is! Tizenöt évig éltem itt! Én csináltam a felújítást! A járólapot is én raktam le az előszobában, a két kezemmel!
Eszter halkan, keserűen felnevetett. Mindig elképesztette, milyen válogatósan működik a férfiak emlékezete. A lakást még jóval Gábor megismerése előtt örökölte a nagynénjétől, és a tulajdoni lapon kizárólag az ő neve szerepelt. Az a híres „felújítás” pedig, amellyel a volt férje minden alkalommal hencegett, valójában annyiból állt, hogy tényleg lerakta az előszobai csempét – előtte tönkretéve az anyag felét, és csemperagasztóval összekenve az új szegélylécet. A tapétázást szakemberek végezték, a laminált padlót munkások fektették le, a vízvezetékeket és szerelvényeket mesterek cserélték ki. Mindezt Eszter saját megtakarításaiból fizette. Gábor akkoriban éppen a szokásos, örökké tartó „önkeresés” állapotában lebegett, és alkalmi munkákból tengődött.
– Gábor, fejezd be a dörömbölést, megijeszted a szomszédokat – mondta Eszter, és kisimított egy arcába hullott hajtincset. – A papírok szerint ez az én tulajdonom. Hivatalosan elváltunk. A bírósági határozat jogerős. Bejelentett lakcímed itt soha nem is volt, mert te ragaszkodtál ahhoz, hogy anyádnál maradj bejelentve valami közüzemi kedvezmény miatt. Úgyhogy ehhez a lakáshoz pontosan annyi jogod van, mint a ház előtti járdát seprő embernek.
Nehéz csend telepedett közéjük. A vastag acélajtón át Eszter hallotta, ahogy a volt férje feszülten szuszog.
A szakításuk hosszúra nyúlt, és minden erejét kiszívta belőle. Gábor nem egyszerűen elment otthonról, hanem Vivienhez költözött, ahhoz a „megértő” és „könnyed” nőhöz, akitől állítólag újra levegőt kapott. A lány egy fitneszklub recepcióján dolgozott, ahová Gábor esténként kezdett eljárni azzal az ürüggyel, hogy levezeti a stresszt. Vivien huszonöt éves volt, csilingelő nevetéssel fogadta Gábor lapos tréfáit, és tágra nyílt szemmel, rajongva nézett fel rá. Eszter viszont negyvenkét évesen már illúziók nélkül, egyenesen tekintett a férjére, és nem áhítatot várt tőle, hanem a családi költségekhez meg a háztartáshoz való legalább minimális hozzájárulást. Nem csoda, hogy Gábor szemében az összehasonlítás nem neki kedvezett.
Azon az estén, amikor Gábor az első bőröndjét pakolta, fennhéjázó nyugalmat erőltetett magára. Arról beszélt, hogy az élet csak egyszer adatik meg, hogy ő megfullad a hétköznapokban, hogy szabadságra, szárnyalásra és ihletre van szüksége. Eszter egyetlen könnycseppet sem ejtett. Csak állt az ablak mellett, karját összefonva a mellkasán, és nézte, ahogy a férfi hanyagul begyűri a táskába azokat a drága ingeket, amelyeket minden reggel ő vasalt ki neki.
Azt hitte, Gábor távozásával végre lezárul minden. A férfi azonban egészen másképp gondolta. Miután beköltözött az új múzsájával egy bérelt lakásba, továbbra is úgy kezelte Eszter otthonát, mintha ingyenes raktár, mosoda és átjáróház volna. Szombat reggel képes volt egyszerűen beállítani, a saját kulcsával kinyitni az ajtót, cipőstül besétálni a konyhába, lefőzni magának egy kávét, feltúrni a hűtőt, felkapni a horgászfelszerelését, majd távozáskor az asztalon hagyni a mocskos bögrét.
Eszter eleinte tűrt. Azt mondogatta magának, hogy ez csupán a hosszú házasság tehetetlenségi ereje, és idővel majd magától megszűnik. Próbált vele beszélni, kérte, hogy legalább előre szóljon a látogatásairól.