Mária egy ideig nem szólt semmit. Aztán taktikát váltott — Anna ezt a fordulatot már túlságosan is jól ismerte. Ha a nyomásgyakorlás nem hoz eredményt, akkor következik a sajnáltatás.
— Idős asszony vagyok. Aggódom a fiamért, az unokáimért. Talán még ehhez sincs jogom?
— Aggódni természetesen joga van — felelte Anna. — De az aggodalom nem jogosítja fel arra, hogy más tulajdonával rendelkezzen.
A beszélgetés végül sehova sem vezetett. Mária hűvösen elköszönt, majd bontotta a vonalat.
Május elején beköltöztek a bérlők Erzsébet régi lakásába.
Fiatal pár volt, mindketten informatikusként dolgoztak. Csendesek, rendesek, figyelmesek — és volt velük egy macska is, Márk. Anna személyesen találkozott velük, körbevezette őket a lakásban, megmutatta, mi hol van, mire kell figyelni. Ők pedig nézték a magas mennyezetet, a régi parkettát, az ablakokat, amelyek a gesztenyefákra nyíltak, és mosolyogtak. Látszott rajtuk, hogy tetszik nekik a hely.
Amikor Anna bezárta mögöttük az ajtót, és lement a ház elé, még nem indult el azonnal. Megállt a kapunál, és felnézett a második emeleti ablakokra. Odabent már égett a villany; meleg, otthonos fény szűrődött ki.
Anya helyeselné — futott át rajta. Erzsébet mindig azt mondta, egy üres lakás olyan, mintha elfelejtették volna. Egy otthonnak élnie kell.
Az első bérleti díj május végén érkezett meg a számlájára. Anna meglátta az értesítést, és maga is meglepődött, amikor hirtelen összeszorult a torka. Nem azért, mert olyan hatalmas összeg lett volna. Hanem mert ez valami olyasmi volt, ami az övé. Egyedül az övé.
Péter véletlenül szerzett tudomást a kiadásról: Anna az asztalon felejtette a telefonját, és a kijelzőn felvillant a banki üzenet. Péter rákérdezett. Anna pedig elmondta.
A férfi nem dühös lett. Inkább meghökkent. Úgy nézett rá, mintha nem számított volna arra, hogy Anna képes egyedül dönteni, majd végig is vinni, amit elhatározott.
— Szólhattál volna róla — mondta.
— Azt mondtam, hogy nem adom el. Te is hallottad.
— De a kiadásról nem beszéltél.
— Kérdezted?
Ismét csend lett. Anna észrevette, hogy mostanában egyre gyakrabban így beszélnek egymással: rövid mondatokban, hosszú szünetekkel. És ezekben a szünetekben sokkal több kimondatlan dolog fért el, mint magukban a szavakban.
Péter nem volt rossz férj. Nem ivott, nem csalta meg, dolgozott, foglalkozott a gyerekekkel. Csakhogy volt benne valami gyengeség a legfontosabb pillanatokban. Amikor dönteni kellett volna, az anyja hangja mindig egy kicsit erősebben szólt benne, mint kellett volna.
Anna ezt régóta tudta. Csak korábban igyekezett nem túl közelről megnézni ezt az igazságot.
Júniusban Mária újra megjelent. Ezúttal nem hozott csomagokat, és ingatlanos sem kísérte. Egyszerűen leült a konyhában, teát kért, aztán sokáig hallgatott. Anna töltött neki, elé tette a bögrét, majd ő is csendben maradt. Várt.
— Elragadtattam magam — szólalt meg végül az anyósa.
Bocsánatot nem kért, nem. Arra nem volt képes. De a maga módján mégis elismerte, hogy túl messzire ment.
Anna lassan bólintott.
— Hallom, amit mond.
— Nem fogsz megbocsátani — jelentette ki Mária. Nem kérdés volt, inkább megállapítás.
— Nem azonnal — válaszolta Anna őszintén.
Mária hosszan nézte. Mintha most látná először igazán. Valami apró változás átfutott az arcán. Nem lágyult meg, mert nem olyan ember volt. De mintha valami elmozdult volna benne.
— Erős természeted van — mondta végül.
Ebben az egy mondatban benne volt minden: a szemrehányás, a bosszúság, és valami halvány, kelletlen tisztelet is.
— Lehet — felelte Anna.
Odakint virágoztak a gesztenyefák. A gyerekek a szobából hangoskodtak. Márk, a Béke úti lakás macskája talán éppen az ablakpárkányon ült, és az utcát figyelte.
Az élet ment tovább. Anna kiitta a teáját, felállt, és kenyeret kezdett szeletelni a vacsorához. Ekkor hirtelen rájött, hogy az anyjára gondol, de már nem fájdalommal. Csak úgy. Melegen, csendesen.
Így van jól — gondolta. — A lakás él. És én is élek.
Ennyi elég volt.
Az augusztus szinte észrevétlenül érkezett meg: forró volt, fülledt, esténként zivatarokkal.
Anna egy késő éjszakán a konyhában ült, amikor a lakásban már mindenki aludt. Erzsébet kék virágos csészéjéből teázott, és a sötét ablakot nézte. Gondolkodott.
Három hónap alatt sok minden megváltozott. Nem zajosan, nem veszekedésekkel, hanem lassan, szinte magától. Mária ritkábban jött, és másképp viselkedett. Nem kedvesebben — a leopárd nem cseréli le a foltjait. Inkább óvatosabban. Mint valaki, aki egyszer falnak ütközött ott, ahol biztos volt benne, hogy akadály nélkül átmehet, és azóta inkább kerülőt választ.
Péter is változott valamennyit. Nem látványosan, de észrevehetően. Többször kérdezett. Nem a pénzről, nem a lakásról, csak róla. Hogy van, mit gondol, mire lenne szüksége. Apró kérdések voltak ezek, olyanok, amelyek korábban szinte hiányoztak az életükből. Anna válaszolt. Óvatosan, de válaszolt. Mintha mindketten újra tanulták volna a beszélgetést: ügyetlenül, szünetekkel, de végre őszintén.
Egy este Péter minden bevezetés nélkül megszólalt:
— Akkor melletted kellett volna állnom. Rögtön.
Anna ránézett.
— Igen — mondta halkan. — Kellett volna.
Többet nem tértek vissza erre. De attól az estétől kezdve valami mégis a helyére került.
A bérlők egyszer küldtek egy fényképet. Márk az ablakpárkányon aludt, mögötte a gesztenyefák lombja látszott. Anna elmosolyodott, és beállította a képet a telefonja háttérképének.
Erzsébet lakása élt. Fény volt benne, emberek jártak-keltek benne, egy macska dorombolt az ablakban. Így volt rendjén.
Anna megitta az utolsó korty teát, kiöblítette a csészét, és gondosan visszatette a polcra. Egy pillanatra még rajta felejtette a tekintetét.
Köszönöm, anya.
Aztán lekapcsolta a villanyt, és lefeküdt aludni.