— Talán lehettél volna egy kicsit kíméletesebb vele…
— Ennél finomabban már aligha lehetett volna — felelte Anna, és közben nekilátott, hogy narancsot hámozzon a gyerekeknek.
Hétfőn egy ismeretlen nő hívta fel.
Kellemes, udvarias hangja volt, Krisztinaként mutatkozott be, és azt mondta, a Béke sugárúti lakás miatt telefonál, mert látta a hirdetést. Anna egy pillanatra azt sem értette, miről beszél. Miféle hirdetést? Hiszen ő még sehol sem adott fel semmit, Eszterrel is csak megbeszélték a lehetőségeket.
— Várjon egy pillanatot… hol látta maga ezt a hirdetést?
— Az egyik ingatlanos oldalon. Fent vannak a fotók, az alaprajz, az ár is: tizenkilencmillió-kétszázezer forint. Azt írják, sürgős eladás.
Anna kezében mozdulatlanná merevedett a zöldséghámozó kés.
— Köszönöm. Vissza fogom hívni.
Három perc sem kellett, hogy megtalálja. Az anyja lakása volt. A képek is róla készültek — talán valami régi ingatlanos adatbázisból szedték elő őket, vagy valaki titokban fotózott. Az alaprajz pontos volt. Az ár feltűnően alacsony, mellette ott virított a „sürgős” megjegyzés, érdeklődni pedig Gábor úréknál lehetett.
A keze enyhén remegett. Nem félelemből. Dühből.
Azonnal tárcsázta Esztert.
— Láttam — mondta Eszter tömören. — Már nézem, mit lehet tenni. A tudtod és meghatalmazás nélkül tették fel, ami finoman szólva sem elegáns. Jogi úton is lehet vele mit kezdeni.
— Hogy merészelték ezt egyáltalán?
— Anna — Eszter hangja higgadt volt, szinte tárgyilagos. — Arra számítottak, hogy nem veszed észre, amíg nem bukkan fel egy komoly vevő pénzzel a kezében. Akkor pedig kész helyzet elé állítanak: hogy hát már minden meg van beszélve, kellemetlen lenne visszakozni, ne akadékoskodj, írd alá.
Anna kinézett az ablakon. A város közben ugyanúgy ment tovább, mintha semmi sem történt volna: a trolibusz lassan vánszorgott a sugárúton, a pékség előtt sor állt, a szomszéd háznál két munkás pakolt valamit egy furgonba. Minden olyan volt, mint máskor.
— Akkor figyelj — folytatta Eszter. — Ma elmegyünk közjegyzőhöz. Mindent szabályosan rögzítünk. Úgy, hogy a te aláírásod nélkül senki, de tényleg senki ne nyúlhasson ehhez a lakáshoz. Háromkor ráérsz?
— Megoldom.
— Rendben. És Péternek egyelőre ne szólj.
Anna elhallgatott egy pillanatra.
— Miért?
— Mert még nem tudom biztosan, melyik oldalon áll — válaszolta Eszter egyszerűen. — Te tudod?
Anna nem mondott semmit. De a hallgatása önmagában is válasznak tűnt.
A trolibusz ajtajai becsapódtak, és a tavaszi város tovább gördült a maga megszokott útján.
Három órakor Annáék már egy közjegyzői irodában ültek az Andrássy úton.
A közjegyző ötvenes éveiben járó nő volt, láncon függő szemüveggel, és olyan arckifejezéssel, amilyet csak azok viselnek, akik pályájuk során már mindent láttak, és rég leszoktak a csodálkozásról. Átnézte az iratokat, aztán felpillantott Annára.
— Tehát azt szeretné, hogy bejegyzésre kerüljön: az ön személyes jelenléte nélkül semmilyen ügylet nem köthető az ingatlannal kapcsolatban?
— Igen. És azt is, hogy se ingatlanos, se harmadik személy ne járhasson el a nevemben közjegyző által hitelesített meghatalmazás nélkül.
— Helyes döntés — jegyezte meg röviden a nő, és gépelni kezdett.
Eszter mellette ült, a telefonját böngészte, majd halkan megszólalt:
— A hirdetést egyébként már levették. Valószínűleg rájöttek, hogy észrevetted.
— Kicsit későn jöttek rá.
Egy óra múlva minden papír elkészült. Anna a dokumentumokkal teli mappát szorítva lépett ki az utcára, és különös érzés kerítette hatalmába. Nem öröm volt, nem is megkönnyebbülés. Inkább valami szilárdság. Mintha a talaj a lába alatt végre keményebb lett volna.
Péter este tudta meg. Magától vette észre a mappát az asztalon, és megkérdezte, mi az. Anna röviden elmagyarázta: intézkedett, hogy a lakással kapcsolatban nélküle senki semmit ne tehessen.
Péter sokáig nem válaszolt.
— Azt hiszed, anya tette fel a hirdetést?
— Gábor az ő ingatlanosa. Idegen képek, nyomott ár, „sürgős eladás” felirat. Szerinted?
Péter leült a kanapéra. Két tenyerébe temette az arcát, és végigdörzsölte — Anna jól ismerte ezt a mozdulatot. Akkor csinálta, amikor szégyellte magát, de még nem akarta kimondani.
— Lehet, hogy azt hitte, segít.
— Péter — szólalt meg Anna csendesen. — Eladásra kínált egy olyan lakást, ami nem az övé. Engedély nélkül. Ez nem segítség.
Péter nem felelt. Ez a némaság azonban mindennél beszédesebb volt.
Anna kiment a konyhába. Feltette a vízforralót, elővett egy csészét — az anyja régi, kék virágos bögréjét, amelyet az előző héten hozott el a Béke sugárútról. Csak azért, mert azt akarta, hogy itt legyen vele.
Mária másnap telefonált. A hangja sértődött volt, gondosan adagolt remegéssel éppen ott, ahol hatnia kellett.
— Anna, azt hallottam, közjegyzőnél jártál. Igaz ez?
— Igaz.
— És szerinted ez rendben van? Így, a család háta mögött intézkedni?
Annának majdnem kicsúszott egy nevetés. A család háta mögött. Ezt éppen az mondja, aki egyetlen szó nélkül hirdette meg más tulajdonát.
— Mária, beszéljünk őszintén. Ön feltette eladásra az én lakásomat. Az engedélyem nélkül.
Rövid szünet következett, de annál sokatmondóbb.
— Én csak a valós piaci árat akartam felmérni. Megnézni, van-e rá érdeklődés, ennyi az egész.
— Érdeklődést mérni — ismételte Anna lassan. — Az én lakásomra. Amit nem áll szándékomban eladni. Értem.
— Nagyon durván beszélsz velem.
— Teljesen nyugodtan beszélek. Egyszerűen kimondom az igazat.