Mellette ott hevert egy halom újság is, amelyeket az anyja már soha nem lapozott végig. Az ablakpárkányon egy cserépben teljesen kiszikkadt növény kókadozott. Anna felemelte, és kivitte a konyhába.
Meg kell locsolni. Hátha maradt még benne élet.
Megnyitotta a csapot, hagyta, hogy a száraz föld lassan magába szívja a vizet, és ekkor érezte meg, hogy valami végigcsordul az arcán. Egyetlen könnycsepp volt. Aztán követte a másik.
A temetésen nem sírt. Tartotta magát. Otthon sem engedhette meg magának: ott voltak a gyerekek, a vacsora, Péter némasága. De itt, ebben a lakásban, hirtelen minden utolérte.
Anna letörölte az arcát, és körbenézett.
Nem. Szó sem lehetett Gáborról. Semmiféle ingatlanosról. Ezt a lakást nem adja oda. Mégis kezdenie kellett vele valamit, ezt ő is belátta. Üresen hagyni nem volt helyes.
A gondolat váratlanul, mégis teljesen tisztán hasított belé.
Mi lenne, ha…
Elővette a telefonját, kikereste a számot, és hívta. Hosszú másodpercekig csak a búgást hallotta, aztán végre felvették.
— Szia. Anna vagyok. Figyelj, beszélnem kell veled valamiről. Ráérsz ma? Fontos lenne.
Eszter egy órán belül megérkezett.
Ha őszinte akart lenni, a temetés óta nem találkoztak, vagyis nagyjából három hónapja. Eszter Anna unokatestvére volt, öt évvel idősebb nála, elvált, és egyáltalán nem tartozott az érzelgős emberek közé. Bankban dolgozott, rövidre vágott hajat viselt, és mindig egyenesen beszélt, kerülőutak meg finomkodás nélkül.
— Tehát kiadnád? — kérdezte, miközben végigjárta a szobákat, és gyakorlott szemmel mérte fel a lakást.
— Igen. Hosszú távra. Normális embereknek.
— Jól gondolod — bólintott Eszter. — Ez egy jó lakás. A beosztása rendben van, magasak a mennyezetek, a metró öt perc séta. Havi kétszázezer forintot simán elkérhetsz érte.
Anna gyorsan számolni kezdett fejben. Kétszázezer forint havonta. Ez nem egyszerűen pénz volt. Ez mozgástér volt. Csendes, de valódi függetlenség.
Estig maradtak. Beszélgettek, az anyja egyik konyhaszekrényében talált instant kávét itták, és átnézték az iratokat. Eszter ismert valakit, aki segíthetett volna a szerződésben. Megbízható ember volt, nem ügyeskedő.
Amikor Anna hazaért, Péter már lefektette a gyerekeket, és a kanapén ült, valamilyen sorozatot nézve. Megkérdezte, hol járt. Anna röviden felelt: az anyja lakásában volt, a holmikat rendezgette. Péter bólintott, majd ismét a képernyőre szegezte a tekintetét.
Anna kiment a konyhába, behúzta maga mögött az ajtót, és elmosolyodott.
Mária nem sokáig váratott magára.
Szombaton előzetes telefon nélkül állított be. Délelőtt tíz volt, a gyerekek még nem reggeliztek, Anna köntösben volt, Péter pedig éppen csak kilépett a fürdőszobából. Mária szatyrokkal érkezett, arcon csókolta a fiát, megsimogatta az unokák fejét, aztán egyenesen a konyhába vonult, mintha a saját otthonában járna, ahol mindenhez joga van.
— Beszéltem Gáborral — közölte, miközben almákat és egy csomag kekszet pakolt ki az asztalra. — Azt mondja, most nagyon kedvező az időzítés. Tavasszal beindul a piac, vannak vevők. Ha áprilisban meghirdetjük, gyorsan elmegy.
— Mária — kezdte Anna.
— Várj, még nem fejeztem be. — Mária felemelte a kezét, akár egy tanárnő, aki rendre inti a gyereket. — Mivel régóta ismerem, minimális jutalékkal vállalná. A papírokat is segítene elintézni. Tisztességesen, rendesen.
— A lakás nem eladó.
Az anyósa hosszan nézte őt. Úgy vizsgálta, mintha valami útban lévő tárgy lenne, amelyet érthetetlen módon még senki sem tett félre.
— Anna — szólalt meg végül más hangon. Olyan tónussal, amilyet makacs gyerekekhez szokás használni. — Egyedül nem fogsz megbirkózni vele. Ott vezetékeket kell cserélni, csöveket is. Érdeklődtem a szomszédnál, Ilonánál, a harmadikról. Azt mondta, náluk már kétszer is volt beázás. Ez kiadás. Méghozzá nagy kiadás. Ha viszont eladod, abból biztonság lesz. Péternek végre lehetne venni egy normális autót, a gyerekeknek félre lehetne tenni a tanulmányaikra…
— Egy pillanat — Anna letette a bögréjét az asztalra. — Péter autója hogyan kerül ide?
Mária egy hajszálnyit megtorpant. Csak egy pillanatra.
— Hát, család vagytok. Közös az életetek, közös a kassza.
— Nálunk külön kassza van, ezt ön is tudja.
— Pontosan ez az, amit tudok — vágta rá hirtelen keményebben Mária. — És azt is gondolom, hogy ez nincs rendben. A férj és a feleség egy egység. Te meg állandóan csak azt mondod, hogy az enyém, az enyém…
Péter a konyhaajtóban állt, és hallgatott. A gyerekek közben a szobában zsivajogtak: a nagyobbik valamit magyarázott a kisebbiknek a mesékről, az pedig tiltakozott. Egészen hétköznapi reggel volt. Egészen hétköznapi élet. Ennek a közepén pedig ott állt Mária az almáival és Gáborral, az ingatlanossal.
— Péter — fordult a fiához Mária. — Mondj már végre valami értelmeset.
Péter egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát.
— Anya, hát… Anna majd eldönti.
— Anna majd eldönti! — ismételte Mária olyan hangsúllyal, amelyből világosan kiderült, hogy a válasz egyáltalán nem elégíti ki. — Csodálatos. Egyszerűen csodálatos. Én ezek szerint senki vagyok. Idegen.
— Ön a gyerekeink nagymamája — mondta Anna nyugodtan. — Ez fontos. De a lakás az én ügyem.
Mária felállt, megigazította a kardigánját, és felkapta a táskáját.
— Rendben — mondta halkan. — Rendben, Anna. Megértettem.
Azzal elment. Az ajtó megint nagyot csattant mögötte.
Péter a feleségére nézett; a tekintetében volt valami zavartsághoz hasonló, majd nyelt egyet, mintha végre rászánta volna magát, hogy megszólaljon.