— Mi a csuda folyik itt?! — Mária asszony úgy rontott be a konyhába, mintha valaki kergetné. — Egész életemben robotoltam, felneveltem a fiamat, és most majd egy idegen, aki idepottyant közénk, fog nekem parancsolgatni?
Anna a mosogatónál állt, és az utolsó tányérokat öblítette. Lassan. Nyugodtan. Aztán elzárta a vizet, levette a törölközőt, megtörölte a kezét, és csak ezután fordult az anyósa felé.
— Jó estét, Mária asszony.
A nő szinte félrenyelt ettől a higgadtságtól.
Péter az asztalnál ült, a telefonját bámulva. Vagy inkább úgy tett, mintha azt nézné. Anna a hátával is érezte. Ismerte már ezt a mozdulatot: amikor a férje a képernyő mögé bújik, csak hogy ne kelljen állást foglalnia. Mossa kezeit. Ez volt az ő bevált módszere.
Odakint zúgott a város; lent autók morajlottak, valahol becsapódott egy lépcsőházi ajtó. Egészen hétköznapi kedd este volt. A konyhában kávéillat keveredett valami enyhén odaégett szagával. Mária asszony nyilván egyenesen az ajtóból tört be, még a kabátját sem vette le.
— Akkor tisztázzuk — ült le az anyósa egy székre, olyan természetességgel, mintha ez az ő konyhája, az ő széke, az ő lakása volna. — Erzsébet lakása most nagyon jó áron menne el. Utánanéztem. Az ingatlanos szerint legalább harminckétmillió forintot ér. Értitek ti egyáltalán, mit jelent ez?
Anna feltette a vízforralót.
— Értem.
— Akkor miért makacskodsz?! — Mária asszony tenyere nagyot csattant az asztalon. — Péter, mondj már neki valamit!
Péter megköszörülte a torkát, aztán zavartan megvakarta a tarkóját.
— Anna, anya nem mond butaságot. Az a lakás üresen áll, mi meg csak fizetjük utána a rezsit…
— Anyám lakása rám maradt, és nem fogom eladni — felelte Anna egyszerűen. Nem emelte fel a hangját, nem remegett meg. — Kértek teát?
Az édesanyja februárban halt meg. Csendben, álmában; a szíve vitte el. Anna csak a temetésre ért oda, mert Péter akkor üzleti úton volt, ő pedig nem hagyhatta magára a gyerekeket. A kisebbik hároméves volt, a nagyobbik hét. Mire összepakolt, taxit hívott, és átvergődött a városon, már minden eldőlt.
A Béke sugárúti lakás végrendelet alapján került Annához. Az anyja két évvel korábban írta meg, közvetlenül azután, hogy kiderültek a szívproblémái. A lányának egy szót sem szólt róla, egyszerűen elintézte. A közjegyző már a temetés után telefonált.
Mária asszony a kilencedik napon szerzett tudomást az örökségről. Attól kezdve pedig elszabadult minden.
Először csak vacsora közbeni megjegyzések voltak. Lágyak, szinte ártatlanok. Minek neked két lakás, hiszen itt élsz, az csak pénz, ami a falakban áll. Később a célzások egyre konkrétabbá váltak. Számokkal. Egy bizonyos Gábor nevű ingatlanos emlegetésével, aki állítólag kiválóan ismeri a piacot. Ma pedig eljutottak idáig.
Anna nézte, ahogy a vízforralóban gyöngyözni kezd a víz, és közben arra gondolt: ők ezt már eldöntötték. Pontosan így. Leültek ketten, anya és fia, és felosztották a pénzt. Harminckétmillió. Fele-fele? Vagy másképp? Nem kérdezett rá, mégis érezte, hogy volt köztük egy ilyen beszélgetés. Egy olyan beszélgetés, amelyből őt kihagyták.
Péter nem volt rossz ember. Ezt Anna biztosan tudta. Gyenge volt. Ami talán még rosszabb.
— Te fel sem fogod, mit csinálsz — szólalt meg Mária asszony halkabban, de ebben a halk hangban volt valami kellemetlen, valami kígyószerű sziszegés. — Az a lakás kolonc lesz a nyakatokon. Adó, közös költség, rezsi, aztán majd a felújítás is, mert ott évek óta semmihez nem nyúltak.
— Ott nőttem fel — mondta Anna. — Tudom, mihez nyúltak, és mihez nem.
— Felnőttél, igen. De most már férjnél vagy. Családod van. És Péternek is vannak érdekei, ha már itt tartunk.
Péter ismét köhintett. Letette a telefont. Anna elkapta a pillantását, és attól, amit benne látott, összeszorult a gyomra. Nem harag volt. Nem is bűntudat. Inkább várakozás. A férje azt figyelte, melyikük kerekedik felül.
— Mária asszony — mondta Anna, miközben forró vizet öntött a bögrékbe —, meghallgattam magát. De a lakást nem adom el. Ez az én döntésem, és végleges.
Az anyósa felállt, és ingerülten megigazította a kabátját.
— Jól van, jól van — préselte ki magából, és ebben a két rövid szóban annyi minden volt, hogy Anna meg sem próbálta szétszálazni. — Majd meglátjuk, fél év múlva is így dalolsz-e.
Kiment a konyhából. A bejárati ajtó hangosan becsapódott utána.
Péter hallgatott. Anna elé tette a bögréjét.
— Legalább egyszer mondhattál volna valami mást is — jegyezte meg halkan.
— Mondtam.
— Azt mondtad, hogy anyádnak igaza van.
Erre már nem válaszolt. Két kézzel fogta meg a bögrét — gyerekkori szokása volt, Anna jól ismerte —, és az asztallapot kezdte bámulni.
Az ablakon túl újra felbőgött egy autó motorja. Valahol csattant egy csatornafedél. A város élte a maga életét, tökéletes közönnyel az iránt, ami abban a konyhában történt.
Három nappal később Anna egyedül ment el a Béke sugárútra.
A saját kulcsával nyitott be; mindig ott lógott a kulcscsomóján, közvetlenül az otthoni mellett, soha nem vette le róla. Belépett, és azonnal megcsapta az a jellegzetes szag. Régi könyvek, kevés por, és még valami megfoghatatlan, aminek nincs neve, mégis ott van minden lakásban, ahol valaki hosszú életet élt le.
Anyja papucsai még mindig az előszobában álltak. Anna legutóbb nem volt képes eltenni őket.
Végigment a szobákon, ujjaival meg-megérintve a tárgyakat: a fényképekkel teli polcot, anyja kedvenc, kék mintás bögréjét, és mindazt, ami még őrizte a jelenlétét.