A mondat végére pontot tettem, ráböktem a „Küldés” gombra, aztán elégedetten lehajtottam a laptop fedelét. Biztosra vettem, hogy Gábor azonnal tiltólistára tesz, vagy legalábbis olyan durva választ kapok tőle, amitől majd nekem kell szégyenkeznem helyette.
Másnap reggel, indulás előtt, puszta kíváncsiságból mégis megnyitottam az alkalmazást. Az üzenete hajnali kettőkor érkezett. Felkészültem a sértésekre, de amit olvastam, attól egyszerűen leültem az előszobai puffra.
„Jó reggelt, Erika. Maga az első nő ezen az oldalon egy hónap alatt, akiről úgy érzem, valóban gondolkodik, és nem csak sablonokból beszél. Eddig vagy csalók írtak rám, vagy olyan hölgyek, akik már az első üzenetben pénzt kértek taxira. A hirdetésem szándékosan volt ennyire nyers: afféle szűrő azok ellen, akik könnyű életet keresnek. Pitét egyébként magam is tudok sütni. Nyugállományú katonatiszt vagyok, tíz éve özvegy. Egyszerűen belefáradtam az ürességbe és a szerepjátékokba. Maga nagyon szépen tud haragudni. Engedje meg, hogy bocsánatkérésképp meghívjam egy kávéra az elrontott estéjéért. Figyelni tudok, és becsületszavamra mondom, egyszer sem fogom megkérni, hogy takarítsa ki a lakásomat.”
Erre nem volt válaszom. Teljes sakk-matt. A bennem lakó gúnyos ítész félrenyelt, a kíváncsiságom pedig erősebbnek bizonyult a sértett büszkeségemnél. Belementem a találkozóba.
A kávézóban azonban egyáltalán nem az a férfi ült, akit a fejemben elképzeltem. Gábor nyugodt volt, szellemes, mély hangú, és olyan kifogástalanul viselkedett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Kiderült, hogy valóban első osztályú kapitányként ment nyugdíjba.
Nyoma sem volt benne fennhéjázó, parancsolgató férfigőgnek. Inkább egy magányos ember fáradtságát láttam rajta, aki ügyetlenül próbálta szavakba önteni, mennyire hiányzik neki az otthon melege.
Három órán át beszélgettünk. Utána hazakísért. Később jöttek a hosszú séták, a kirándulások, a késő estig tartó beszélgetések az én konyhámban. És tudják mit? Fél év múlva saját kezűleg sütöttem neki valamit.