Egy széken ott árválkodott valaki átázott pólója, a párna alatt pedig Anna megtalálta Katalin hajcsatját is. Már épp a zsák száját igazgatta, amikor megcsörrent a telefonja. Mónika néni, a szomszédasszony írt neki: „Anna, gyere ki egy percre. Mutatnom kell valamit.”
Anna kiment, és kinyitotta a kiskaput.
– Mi történt?
– Semmi jó – felelte Mónika néni, és szinte az orra alá tolta a mobilját. – Ez nem a te verandád?
A képernyőn a helyi csoport egyik friss bejegyzése látszott: „Hangulatos hétvégi ház kiadó családi pihenésre. Kerti sütögető, gyümölcsös, folyó a közelben, nyugodt környék. Hétvégére is foglalható. Érdeklődni privát üzenetben.” Alatta négy fotó sorakozott. Anna asztala az almafa alatt. Anna verandája a kockás pléddel. Anna üvegháza. A hirdetésnél pedig ez állt: Katalin K.
Anna egy szót sem szólt.
– Tegnap már láttam – magyarázta Mónika néni. – Először azt hittem, csak hasonlít. De ma jobban megnéztem, és hát… ugyanaz minden. Gondoltam, talán tudsz róla.
– Most már tudok.
– A hozzászólásoknál még azt is írta valakinek, hogy „családi ház, a tulajdonos ritkán jár ki, többnyire a városban van”. Ezért szaladtam át. Mert ez már nem olyan, mintha csak vendégségbe járnának hozzád.
Furcsa módon Anna nem lepődött meg igazán. Pontosabban nem maga a tény döbbentette meg, hanem az, mennyire egyszerűvé tett mindent. Amíg csak arról volt szó, hogy a rokonság túlságosan otthon érzi magát nála, benne még működött a régi, beidegződött kényszer: magyarázatot keresni, menteni őket, elsimítani. De ez már nem félreértés volt. Nem ügyetlenség, nem túlzott bizalmasság. Ez szándékos határsértés volt, tisztán és félreérthetetlenül.
– Köszönöm, Mónika néni.
– Aztán nehogy puhánykodj velük – tette hozzá a szomszédasszony. – Nálunk, a túloldali utcában is úgy kezdődött, hogy a fiú „csak egy időre” beköltözött az anyja házába, aztán egy évig jártak ki hozzájuk a rendőrök.
– Nem fogok puhánykodni.
Anna visszament a házba, leült az asztalhoz, és szinte ösztönösen maga elé húzott egy papírlapot. Régi szokás volt ez nála: ami fontos, azt kézzel kell leírni, mert akkor az ember nem kezd el ordítani. Már rá is írta a lap tetejére: „Gábor”. Aztán nézte a nevet néhány másodpercig, és lassan letette a tollat.
Nem. Levelet annak ír az ember, akivel még van mit tisztázni. Itt nem volt mit. Ez nem félreértés volt, hanem módszer.
Megnyitotta a családi csoportot. Az ujjai nem remegtek. Szárazak voltak, pontosak, nyugodtak.
„A mai naptól kezdve az engedélyem nélkül senki nem jön ki a házamba. Ha bárkinél van másolt kulcs, még ma semmisítse meg. A házam kiadásáról szóló hirdetést azonnal töröljétek. Képernyőmentésem van róla. Ha még egyszer meglátom a fotóimat, vagy megtudom, hogy idegeneket próbáltok idehozni, feljelentést teszek. És még valami: ezt ne nevezzétek törődésnek. Ez kihasználás volt. Részemről ennyi.”
Elküldte.
Szinte azonnal megjelent: „Gábor gépel…” Aztán eltűnt. Majd újra felbukkant.
Végül csak ennyi érkezett: „Te teljesen megőrültél.”
Anna elmosolyodott, de nem vidáman. Hát persze. Ennyi maradt a szókincsükből, amikor megszűnt a szabad bejárás valaki más életébe.
Ezután előkereste annak a zárasnak a számát, akit egyszer Erika ajánlott neki.
– Jó napot kívánok. Ki tudna jönni ma a Patakpart üdülőtelepre? Mindkét zárat ki kellene cserélni, és belülre szeretnék egy erősebb reteszt is.
– Három után oda tudok érni.
– Várom.
Letette, majd felhívta a lányát.
– Anya? Minden rendben?
– Most már igen.
– Na, ez gyanúsan hangzik. Mi történt?
– ElkÜldtem Gábort meg a családját.
A vonal másik végén egy pillanatnyi csend támadt, aztán a lánya olyan hangon szólalt meg, hogy Annának váratlanul melegség futott végig a mellkasán:
– Végre.
– Nem lep meg?
– Anya, Péterrel már régóta vártuk, mikor hagyod abba azt a színjátékot, hogy „ők már csak ilyenek”. Úgy jártak hozzád, mintha ingyenes panzió lennél. Mondtam neked.
– Mondtad. Csak én nem hallottam meg.
– De most meghallottad. Ez már valami.
– Tudod, hogy Katalin megpróbálta kiadni a házamat?
– Mi? Komolyan?
– Fotókkal. És azzal a szöveggel, hogy a tulaj ritkán van itt.
– Anya, ez már nem pofátlanság. Ez beteges.
– Tudom.
– Menjek ki hozzád?
Anna az ablak felé fordult. Az ágyások földje sötéten csillogott a locsolás után. Az almafa alatt ott hevert egy ottfelejtett gyereksapka. A házban csend volt, de ez a csend most nem ijesztette meg. Nem ürességnek tűnt, hanem rendnek.
– Nem kell. Megoldom.
– Jó. De tudd, hogy nem vagy egyedül, rendben? És nehogy két nap múlva te írj nekik, hogy „ne haragudjatok, béküljünk ki”.
– Nem fogok.
– Megígéred?
– Megígérem.
A beszélgetés után Anna kilépett a verandára, felkapta a szemeteszsákot, felemelte a gyereksapkát, egy pillanatig forgatta a kezében, aztán rádobta az üres palackokra. Utána kiment az eperhez. Nem sietett. Soronként haladt, nyugodtan, és a saját táljába szedte a gyümölcsöt. Nem mások pusztítása után próbálta menteni a maradékot, hanem egyszerűen tette, amit tennie kellett. A szép piros szemeket a tálba tette. A megnyomódottakat azonnal megette. Napmelegek voltak, nyárillatúak, és benne volt a saját munkájának íze.
A telefon még néhányszor megrezzent. Gábor hívta, aztán Katalin küldött hangüzenetet, majd megint Gábor próbálkozott. Anna lenémította a készüléket, és tovább szedte az epret. Egy ponton azon kapta magát, hogy olyan gondolat jár a fejében, ami miatt régebben talán szégyellte volna magát: tényleg ennyi kellett ahhoz, hogy újra élőnek érezze magát? Hogy végre valakinek kényelmetlenné váljon?
Úgy tűnt, igen.
Három óra után nem sokkal megérkezett a mester. Kicserélte a zárakat, felszerelte az új, masszív reteszt, majd amikor elpakolta a szerszámait, még egyszer körbenézett az udvaron.
– Szép hely ez. Vigyázzon rá.
– Mostantól fogok – mondta Anna.
Este erős teát főzött, felszeletelte azt a drága sajtot, amelyet addig mindig sajnált felbontani, és kinyitotta a félretett bort is. Nem volt különösebb alkalom. Vagy inkább éppenséggel volt: ez volt az első estéje abban a házban, ahol senki sem döntötte el helyette, mi „tesz neki jót”, mi az, amit „úgysem sajnál”, és hogyan kellene hálásnak lennie azért, hogy kiforgatják a saját életéből.
Leült a verandán. Hallgatta, ahogy valahol messze, a telkek mögött kutya ugat, és a vasútállomás felől tompán felbúg egy vonat. Közben azon gondolkodott, milyen különös: egész életében azt tanították neki, hogy a jóság egyenlő a tűréssel. Hallgatni kell. Nem szabad élezni a helyzetet. Meg kell érteni másokat, még akkor is, ha azok soha, egyetlen pillanatra sem próbálnak téged megérteni.
És most, ötvenhat évesen, egy kiürült udvarral, frissen cserélt zárakkal és egy tál eperrel maga előtt, először látta meg minden díszítés nélkül az igazságot: néha a tisztesség nem más, mint időben bezárni az ajtót.
Ettől nem lett ünnepi a lelke, és könnyekig meghatott sem. Inkább józan lett. És mint kiderült, a józanság is lehet a boldogság egyik formája.