Nem aludt; a plafont bámulta, és közben szinte érezte, ahogy lassan kihűl benne az utolsó, makacs beidegződés is: hogy a rokonokat mindig meg kell érteni, mindig mentegetni kell.
Reggel műanyag dobozok koccanása ébresztette.
A kerítés melletti ágyásoknál Katalin és Gábor álltak. Katalin leguggolva, gyakorlott mozdulatokkal szedte a nagy, piros eperszemeket, és két ételtárolóba rakosgatta őket. Gábor egy harmadik dobozt tartott, közben a gyerekeknek osztogatta az utasításokat:
— Az aprókat ne szedjétek le, csak a szép pirosakat. Ez megy haza, a puhábbakat meg most meg lehet enni.
Anna mezítláb lépett ki a házból, egyenesen a harmatos fűre.
— Ti mégis mit műveltek?
Katalin meg sem rezzent.
— Szedjük, amíg nem tűz rá a nap.
— Azt látom, hogy szeditek. Én azt kérdeztem, milyen jogon.
Gábor felegyenesedett, és úgy hunyorgott rá, mintha Anna valami kellemetlen, ünneprontó megvilágosodással tönkretette volna a reggeli idillt.
— Anna, ne kezdd már rögtön reggel.
— Rögtön reggel? Ti már végigfosztottátok az ágyásaimat, és még mindig azt gondoljátok, hogy ez egy békés reggel?
— Nem fosztottuk végig, csak leszedjük. Megérik, aztán tönkremegy.
— Nem megy tönkre. Én szoktam leszedni. Magamnak. A lányomnak. Néha lekvárnak.
Katalin akkorát sóhajtott, mint egy türelmét vesztő tanárnő egy javítóintézetben.
— Anna, őszintén, ez már kínos. Felnőtt emberek vagyunk, és te jelenetet rendezel néhány szem eper miatt.
— Néhány szem eper miatt? — Anna közelebb lépett. — Nem, Katalin. Nem az eperről van szó. Hanem arról, hogy ti már jó ideje úgy éltek itt, mintha engem nem is kellene észrevenni. Mintha csak a telek tartozéka lennék. Mintha ennek a háznak nem gazdája lenne, hanem személyzete.
— Már megint ezek a nagy szavak — húzta el a száját Gábor. — Mondd ki egyszerűen: sajnálod az epret az unokaöcséidtől.
— Az epret nem sajnálom. A hozzáállásotok undorít.
— Miféle hozzáállás? — csattant fel Katalin. — Idejövünk, együtt vagyunk, a gyerekek levegőn vannak. Vagy azt szeretnéd, hogy üljünk bent a városi dobozlakásban, és ki se dugjuk az orrunkat?
— Azt szeretném, ha ember módjára viselkednétek. Nem úgy, mint egy portyázó csapat.
— Portyázó csapat? — Gábor egy lépést tett felé. — Te teljesen elvesztetted a józan eszedet. Mi nem idegenek vagyunk.
— Pont ezzel a szóval takaróztok mindig. „Nem vagyunk idegenek.” Milyen kényelmes. Be lehet állítani kérdezés nélkül. Ki lehet enni a pincét. El lehet kérni pénzt. El lehet törni dolgokat. Rendelkezni lehet az otthonommal. Nekem meg hallgatnom kell, mert hát ti „nem vagytok idegenek”.
— Ugyan már, mit vettünk el tőled olyan retteneteset? — vörösödött el Gábor. — Befőttesüvegeket? Nyársakat? Pár szem gyümölcsöt? Nevetséges.
— Az időmet. Az erőmet. A csöndemet. A jogot ahhoz, hogy szombat reggel ne kelljen arra ébrednem, mintha partraszállás történt volna az udvaromban.
Katalin kiegyenesedett, a dobozt még mindig a kezében szorongatva.
— Most jól figyelj rám. Te egyszerűen megkeseredtél. Elhagyott a férjed, a gyerekeid szétszéledtek, egyedül maradtál, fáj neked, ezt értem. De ne rajtunk vezesd le mindazt, ami benned megsavanyodott.
A mondat aljas pontossággal talált. Anna érezte, hogy belül valami hirtelen abbahagyja a remegést. Van az a pillanat, amikor annyira mélyre döfnek, hogy az ember többé nem fél a botránytól. Mert onnantól már nem nagyon lehet rosszabb.
— Tedd le a dobozokat a földre — mondta egészen halkan.
— Tessék?
— Leteszed. A földre. Most.
Gábor felhorkant.
— És ha nem?
— Akkor mindketten összeszeditek a holmitokat, és elmentek. Reggeli nélkül, „beszéljük meg” nélkül, a háláról szóló családi prédikációitok nélkül.
— Kidobsz minket? — kérdezte hitetlenkedve.
— Nem. Véget vetek ennek a cirkusznak. A kettő nem ugyanaz.
— Anna, ezt még meg fogod bánni — szűkült össze Katalin szeme. — Rokonnal nem bánik így az ember.
— Rokon nem csinál a testvéréből ingyenes üdülőtelepet. Rokon nem sugdolózik a fal túloldalán arról, hogyan kellene „megpuhítani” valakit az ideiglenes bejelentkezéshez, meg hogyan lehetne idehozni a saját társaságát. Azt hittétek, nem hallottam?
Gábor arcán átfutott az a jellegzetes kifejezés, amelyet a rajtakapott embereknél látni: nem szégyen, inkább bosszúság amiatt, hogy nem hagyták őket zavartalanul folytatni.
— Te hallgatóztál?
— A saját házamban éltem. Ti pedig úgy suttogtatok, mintha én már csak egy bútordarab lennék.
— Félreértetted az egészet — vágott közbe gyorsan Katalin.
— Nem. Most értettem meg először pontosan. És most két dolgot fogtok tenni: visszateszitek az epret, aztán bepakoljátok a táskáitokat az autóba.
— Menj a fenébe — mondta Gábor halkan.
— Ez már haladás. Legalább őszinte.
— Komolyan egy ilyen semmiség miatt akarod tönkretenni a kapcsolatot? — emelte fel a hangját. — Aztán majd sírhatsz, hogy egyedül maradtál.
— Már egyedül vagyok. És mint kiderült, ez nyugodtabb állapot, mint veletek lenni.
— Gyerekek, az autóba! — rivallt rájuk Katalin, elsápadva. — Semmihez ne nyúljatok.
— A kiskapu kulcsát pedig tedd le az előszobai asztalra — szólt utána Anna. — A pótkulcsot. Amit Gábor „a biztonság kedvéért” csináltatott a tudtom nélkül.
Gábor megrándult.
— Én semmiféle kulcsot nem csináltattam.
— Legalább most ne hazudj. Egy hónapja láttam a másolatot a kulcscsomódon.
— Jó, csináltattam. És akkor mi van? Hogy kényelmesebb legyen. Még meg is köszönhetnéd.
— A gondoskodásnak álcázott betörést? Kihagyom.
Zajos, dühös pakolás következett: zacskók csörögtek tüntetően, ajtók csapódtak, székek súrlódtak a padlón. Márk próbált valamit kérdezni, de Katalin olyan élesen intette le, mintha a gyerek tehetne ennek a botránynak az egész felépítéséről. Lilla sértetten sírdogált, mert nem engedték megenni a maradék tortát. Gábor szándékosan otthagyta az asztalon az üres üvegeket és a zsíros szalvétákat — az utolsó apró, férfias bosszúként, amely azoknak marad, akiknek a nagy szavai már elfogytak.
A kapunál még visszafordult.
— Ezt jegyezd meg, Anna. Így nem lehet élni. Mindenkit eltaszítasz magadtól, aztán majd beszélgethetsz az ágyásaiddal.
— Inkább velük, mint veletek. Azok legalább nem követelnek semmit.
— Még vissza fogsz kúszni békülni.
— Ne álmodozz.
Az autó kifordult a kapun, és port kavart maga után. A csönd olyan hirtelen zuhant rá az udvarra, hogy Anna füle szinte belecsendült. Ott állt az ösvényen, nézte a letaposott füvet, a fészer mellett oldalára borult gyerekrollert, a félig leszedett epret. Nem a sírás rázta, hanem az utóremegés. Mint amikor valaki vészfékezés után még hosszú másodpercekig érzi a testében a csattanás ígéretét.
Bement a házba, elővett a szekrényből egy szemeteszsákot, és némán nekilátott összeszedni a „családi melegség” maradványait: a műanyag villákat, a ragacsos poharakat és a barackmagokat.