Szóba kerültek az árak, a dugók, valakinek a gyerekei, akik „ki érti, minek” mentek pszichológiára, meg Gábor szomszédasszonya is, aki Katalin szerint „már megint pontyra csináltatta a száját”. Anna kissé félrehúzódva ült, és némán figyelte, ahogy fogy az otthon sütött kenyere, ahogy Gábor engedélykérés nélkül felpattintja azt a lecsósüveget, amelyet ő a lányának akart elvinni, Katalin pedig a gyerekeknek kompótot tölt azokba a vékony falú poharakba, amelyek még az anyjuk után maradtak.
– Gábor, óvatosan azokkal a poharakkal.
– Ugyan már, mi bajuk lenne? Nem kristály.
– Pont az a gond, hogy vékony üveg. Ha eltörik, nem lesz helyette másik.
– Anna, most a poharakról beszélsz, vagy az életedről? – horkant fel Katalin.
– Te pedig most viccelődsz, vagy egyszerűen bunkó vagy?
– Ahogy neked kényelmesebb megsértődni.
Gábor kinyitott egy sört, ivott belőle, aztán úgy szólalt meg, hogy közben rá sem nézett a húgára:
– Figyelj már, ha már így együtt vagyunk. Fizetésig hiányzik százhatvanezer forintom. Csak egy hétre. Át tudnád utalni? Tíz nap múlva visszaadom.
Anna szinte nevetett, de a hangjában nem volt semmi vidámság.
– Persze. Hogy nem jöttem rá azonnal, hogy a „te hozod a vízforralót, mi adjuk a jókedvet” csak a bevezető volt.
– Most mi van ebben? Neked van pénzed. Eladtad a lakást, megvetted ezt a házat, még maradt is valamennyi. Nem örökre kérem.
– Nem szárad le a nyelved, amikor újra meg újra az én pénzemet számolgatod? Nem te adtad el a lakásomat. És a válásom költségeit sem te fizetted.
– Anna, ne kezdd már. A testvérem vagy, tőled kérek.
– Nem testvérként fordulsz hozzám, hanem mintha bankautomata lennék. Egy testvértől előbb legalább megkérdezik, hogy van.
Katalin hátradőlt a székében, és a pohara pereme fölött nézett Annára.
– Már megint itt tartunk. Minden rólad szól. Teljesen normálisan megkért. Ha nem akarsz adni, mondd azt, hogy nem. Nem kell hozzá jelenetet rendezni.
– Rendben. Nem.
Az asztal körül egy árnyalattal halkabb lett minden. Még a gyerekek is felnéztek egy pillanatra a telefonjukból.
– Ezt most komolyan mondod? – Gábor letette az üveget. – Százhatvanezer forint miatt csinálsz cirkuszt?
– Nem az összeg miatt. Hanem azért, mert nálatok már minden magától értetődő. A nyaraló a tiétek. A pince a tiétek. A befőttek a tieitek. A bor is a tiétek. És, úgy látszik, én is közös használatban vagyok.
– Senki nem használ téged – vágta rá Gábor élesen. – Ezt te találtad ki magadnak.
– Tényleg? Akkor emlékeztess, ki vitte el a csavarhúzómat, és ki hozta vissza letört gombbal?
– Véletlenül romlott el.
– Ki pakolt el két doboz befőttesüveget „csak egy időre”, aztán soha nem került vissza?
– Jaj, hagyjuk már azokat az üvegeket.
– És ki vitte el az üvegházból a palántásládát azzal, hogy „anyának kell az ágyásba”, anélkül, hogy egyáltalán szólt volna?
Katalin összeszorította a száját.
– Na tessék, indul a könyvelési beszámoló.
– Mert ti csak ebből értetek. Ha valami nincs tételesen felírva, úgy tesztek, mintha meg sem történt volna.
Gábor felállt, töltött magának még sört, és amikor megszólalt, már más volt a hangja: szárazabb, keményebb, kissé fenyegető.
– Jól figyelj ide. Mi nem alamizsnáért járunk hozzád. Nem hagyunk magadra. Miközben az exed építi az új életét, mi itt vagyunk melletted. És hála helyett ezt kapjuk.
Anna ránézett a bátyjára, és aznap először nem sértettséget érzett, hanem valami fáradt, hideg tisztánlátást. Hát ez az. A család legerősebb fegyvere: betolakodásnak álcázni a törődést. Durva kezet nyomni a válladra, mintha támasz lenne.
– Te nem mellettem vagy, Gábor. Hanem fölöttem. A kettő között nagy a különbség.
– Jaj, hagyjuk. Katalin, tölts bort. Hol tartja a jobb üvegeket?
Anna összerezzent.
– A pincébe ne menjetek le.
– Ugyan már. Láttam, hogy van ott valami vörös, kék címkével. Nyissuk ki rendesen, ember módjára.
– Azt mondtam, nem.
– Minek tartogatsz mindent valami különleges alkalomra? – Gábor már az ajtó felé indult. – Az élet most történik. Most kell inni.
– Erika ajándéka. Nem azért nem bontom fel, mert fukar vagyok. Hanem mert én akarom eldönteni, mikor nyílik ki.
– Anna, néha úgy beszélsz, mintha az egész világ csak arra várna, hogy elvegyen tőled valamit.
Halkan felelt:
– Mert vannak, akik pontosan ezt csinálják.
Estére a ház tele lett forrósággal, sült hús szagával, gyerekzsivajjal és lappangó ingerültséggel. Katalin végül mégis levágott három pünkösdi rózsát, egy uborkásüvegbe állította őket, és kijelentette, hogy „a virágnak is dolgoznia kell”. Márk limonádét borított a kanapéra. Lilla pedig kiejtette a kezéből az egyik anyai poharat. Az üveg szinte hangtalanul repedt szét, akár a türelem.
– Semmi baj – mondta gyorsan Katalin. – Csak egy tárgy.
– Nektek igen – felelte Anna. – Nálam nektek valahogy minden „csak” valami.
– Te jó ég, honnan jön belőled ennyi méreg? – csattant fel Katalin. – Te hívsz minket, aztán úgy nézel ránk, mintha a fogadat húznák.
– Én nem hívlak titeket. Ti kész tények elé állítotok.
– Család vagyunk! Normális ember örül, ha meglátogatják.
– Normális ember előbb megkérdezi, szabad-e.
Végül persze ott maradtak éjszakára. Mi más történt volna. „A gyerekek elfáradtak”, „késő van már visszaindulni”, „minek ez a hurcolkodás”. Anna ágyneműt adott, kihúzta a kanapét, párnákat hozott be a verandáról. Gábor már szuszogott a szobában, Katalin pedig Anna drága arclemosójával mosakodott, mert „épp kézre esett”. Anna kiment a konyhába, és állva ivott teát, mint valami lepusztult társbérletben, csakhogy ez a társbérlet az ő saját háza volt.
A vékony falon át átszűrődtek a hangok.
– Mondom neked, majd lenyomjuk – suttogta Gábor, de úgy, hogy minden szava tisztán hallatszott. – Kiabál egy sort, aztán megnyugszik. Egyedül úgyis nehéz neki.
– Nem tetszik ez a hangulata – válaszolta Katalin. – Múltkor egyszerűbb volt. Most meg minden befőttesüvegbe belekapaszkodik.
– Unatkozik, azért ilyen. A kertjén kívül nincs semmije. Balázsnak már szóltam, hogy augusztusban lejöhetünk ide hétvégére a társasággal.
– Megőrültél? Úgy, hogy meg sem kérdezted?
– Nem fog nemet mondani. Hová menne? Kicsit majd játssza a nagyasszonyt, aztán beenged. Csak érezni akarja, hogy fontos.
– Csak arra figyelj, hogy megint ne szólald el magad a pénzről. Előbb finoman kell. És még valami… ha engedné az ideiglenes bejelentkezést, Lilla iskoláját sokkal könnyebb lenne elintézni.
Anna olyan erővel tette le a csészét, hogy a tea kilöttyent az asztalra. Hát innen nőtt ki az a sok erőszakos „mi egy család vagyunk”. Nem pusztán a grillezésről volt szó. Nem csak arról, hogy a gyerekek friss levegőn legyenek. Nekik a ház kellett: erőforrásként, címként, ingyen használható térként, kényelmes életük háttereként.
Anna hajnali háromig feküdt ébren.