– Anna, otthon vagy? Már a körgyűrűn járunk. Úgy negyven perc, és ott leszünk.
Anna elsőre azt sem tudta eldönteni, mi bántotta jobban: az, hogy Gábor azt mondta, „ott leszünk”, vagy az a magától értetődő nyugalom, amellyel közölte. Nem kérdezte meg, alkalmas-e. Nem érdeklődött, hogy érzi magát. Még csak annyit sem vetett oda, hogy nem zavar-e. Egyszerűen leadott egy útjelentést, mintha az üzemanyagárakról vagy egy rendőrségi ellenőrzésnél kialakult dugóról beszélne.
– Jó reggelt, Gábor. Neked is szép napot. Kérdezni ma már régimódi dolog?
– Jaj, már kezded is? Ne csináld ezt rögtön reggel. Család vagyunk. Katalin megígérte a gyerekeknek, hogy kivisszük őket levegőzni, én vettem húst, normálisan leülünk, beszélgetünk. Neked is jobb lesz, ha nem ülsz egyedül.
– Tehát azt is kitaláltátok helyettem, mitől lesz nekem jobb?
– Anna, kérlek, ne pörgesd fel magad már most. A válásod óta úgy bezárkóztál, mintha páncélt növesztettél volna. Ott gubbasztasz a kis kertedben, mint valami éjjeliőr. Mi csak visszarángatunk az életbe.
Anna kinézett az ablakon. Odakint ott terült el az apró telke a „Vízmellék” üdülőövezetben: két sor eper, egy fóliasátor, az almafa alatt álló öreg asztal, menta a lépcső mellett, a locsolás után még nedvesen kanyargó slag. Három év alatt rakta össze ezt a helyet, darabról darabra, éppen úgy, ahogy az ember egy jól kivitelezett árulás után önmagát próbálja újra összeszedni. A férje nem egyszerűen elment egy másik nőhöz. Vidáman távozott, olyan magabiztossággal, mint aki még saját magát is az események áldozatának tartja. A lakást eladták, a pénzt megfelezték, a gyerekek szétszéledtek. Anna vett egy kis házat Szeged közelében, és megtanulta, milyen az, amikor nincs idegen papucs az előszobában, és senki más nem hoz döntéseket az ő életéről.
A rokonság ezt valamiért mégis átmeneti lelki zavarnak tekintette.
– Rendben – mondta végül. – Gyertek.
– Na, látod, tudsz te okos is lenni. Te felteszed a vizet, mi hozzuk a jókedvet.
– A jókedvetek eddig is ingyen volt.
– Akkor várj minket.
Anna megszakította a hívást, és a telefont kijelzővel lefelé tette az asztalra, mintha az tehetne az egészről. A konyhában kapor, nedves föld és tegnapi lekvár illata keveredett; a lekvárt előző este töltötte üvegekbe. A csend még kitartott, akár a családi ünnepek után megmaradt utolsó méltóságfoszlány, de Anna már tudta: negyven perc múlva az udvara olyan lesz, mint egy pályaudvar előtti tér.
Pontosan így történt.
– Anna néééni! – Márk rohant be elsőként, a kiskaput természetesen nyitva hagyva. – Nálad működik a wifi?
– Szervusztok, gyerekek – felelte Anna. – És igen, én is hiányoltatok benneteket. Annyira, hogy egész reggel arról álmodoztam, végre valaki a wifiről kérdezzen.
– Anya, mondtam, hogy Anna néninél erősebb a jel, mint otthon! – kiabálta Márk már a verandáról.
– Anna, ne morogj – szállt ki Katalin a hátsó ülésről, miközben a napszemüvegét igazgatta a fején. – Hoztunk neked őszibarackot. Akciós volt, de teljesen jó.
– Köszönöm. A kiskaput becsukni is akciósan lehetett volna?
– Istenem, ma különösen szúrós kedvedben vagy – nézett körbe Katalin az udvaron. – Jaj, de gyönyörűek a bazsarózsáid! Vágok majd pár szálat haza, jó? Üresen áll a vázám.
– Nem, nem jó. Magamnak ültettem őket.
– Hát magadnak is, meg nekünk is. Nem idegenek vagyunk.
Gábor közben kivett a csomagtartóból egy zacskó pácolt húst és egy csomag sört, mindkettőt letette a lépcsőre, majd úgy húzta ki magát, mint aki az emberi civilizáció fennmaradásához döntő módon járult hozzá.
– Hol a grillsütő? Majd én elintézem.
Anna olyan higgadtan nézett rá, amely mögött már sisteregni kezdett a harag.
– Úgy, mint legutóbb? Amikor te „mindent elintéztél”, én meg másnap reggel a virágágyásból kapartam ki a parazsat?
– Ugyan már, az egyszer volt.
– Kétszer.
– Jó, kétszer. Nem kell jegyzőkönyvet vezetni.
– Valakinek muszáj. Különben még azt hiszitek, eleve így volt megtervezve.
Lilla, a kisebbik gyerek, ekkor már a konyhából cipelte kifelé a cseresznyés tányért.
– Anna néni, elvehetem a tabletedet? Olyan jó játékok vannak rajta.
– Nem veheted el.
– Miért?
– Mert az az én tabletem.
– Sajnálod?
Katalin felnevetett.
– Hallod? A gyerek rögtön a lényegre tapint.
Anna szó nélkül elvette a cseresznyét, feltette a hűtő tetejére, aztán a testvére felé fordult.
– Gábor, ezúttal estig maradtok, vagy megint úgy lesz, hogy „majd meglátjuk”?
– Hát, ahogy alakul – vágta rá túl gyorsan. – Ha a gyerekek elfáradnak, itt alszunk. A városban kibírhatatlan a meleg, te is tudod.
– Nem, nem tudom. Én nem a városban élek. Te szoktad mindenkinek elmagyarázni, hogy innen ki sem mozdulok.
– Anna, már megint kezded? Pihenni jöttünk, te meg kihallgatást rendezel.
– Nem kihallgatok senkit. Csak szeretem tudni, mi történik a saját házamban.
– A saját házadban most a család történik – jelentette ki Gábor. – Nem ellenőrzés.
Fél óra sem telt el, és a „család” már úgy mozgott a házban, mintha minden szög után ők fizetnék a hiteltörlesztést. Márk utcai cipőben csattogott végig a szobákon, Lilla egy plédet vonszolt ki a fűre, Katalin pedig a hűtőben kezdett pakolászni, mintha leltárt tartana.
– Anna, ez milyen sajt? Drága fajta?
– Erika hozta Debrecenből.
– Akkor bontsuk ki. Még a végén megromlik. Az ilyen dolgokat nem szabad bezárva tartani.
– Katalin, hagyd békén.
– Jaj, ne legyél már olyan, mint egy múzeumi teremőr. Nálad mindenre az van, hogy „ne nyúlj hozzá”, „ne vedd el”, „ne menj oda”. Komolyan mondom, élhetnél egy kicsit egyszerűbben.
– Én elég egyszerűen élek. A látogatásaitok nélkül egyenesen remekül.
Gábor úgy tett, mintha ezt meg sem hallotta volna. Már a grillsütő körül ügyködött, és onnan kiabált be:
– Anna, hol a faszén? Meg a gyújtós. És adj már egy rendes kést, ez életlen. Durva só is kellene. Ja, és még pár nyárs.
– Ahogy látom, ez nem is ház, hanem átvevőpont.
– Hát mire való a rokonság? – válaszolta derűsen. – Arra, hogy segítsük egymást.
– Nagyon kényelmes meghatározás – jegyezte meg Anna. – Nálatok a segítség valamiért mindig ugyanabba az irányba áramlik.
Katalin úgy telepedett bele a napozóágyba, ahogy azok az emberek szoktak, akiket sem lelkiismeret, sem napi teendők nem nyomasztanak.
– Anna, te tényleg nagyon rákattantál erre. Tudjuk, hogy nehéz neked egyedül. Pont ezért jövünk. Hogy ne vadulj el teljesen.
– Elvaduljak? – Anna letett az asztalra egy tál uborkát. – Vagyis szerinted az ember vagy eltűri, hogy a rokonai a fején éljenek, vagy menthetetlenül kivadul?
– Ne forgasd ki a szavaimat. Nem erről beszélek. A válás óta mindent támadásnak veszel. Régen sokkal simulékonyabb voltál.
– Régen kényelmesebb voltam nektek. A kettő nem ugyanaz.
Az asztalhoz végül hangos tolongással ültek le, és a beszélgetés azonnal a szokásos, fárasztó családi témák felé sodródott.