István hívott. Kinyomtam. Újra próbálkozott. Aztán megint. Végül kikapcsoltam a készüléket.
Este, amikor hazaértem, a konyhában találtam. Egyedül ült ott, a pénteki társaság nélkül. Az asztalon egy már megkezdett üveg állt.
– Te most szórakozol velem? – támadt rám, amint beléptem.
Levettem a blézeremet, szépen felakasztottam.
– Mire gondolsz?
– Miért nem mondtad el?
– Kérdezted valaha?
Erre nem volt válasza.
– István – mondtam teljesen nyugodt hangon. – Négy pénteken át, mások előtt azt hajtogattad, hogy az én munkám a felmosórongy. Hogy ott van a helyem. Hogy nekem legfeljebb a leveshez van eszem. Judit kuncogott, Gábor a vécékkel viccelődött, te pedig mindegyiküknél hangosabban nevettél. Egyszer sem érdekelt, ki vagyok, hol dolgozom, mi van velem. Neked ez mulatságos volt.
– Csak vicceltem!
– Négyszer. Emberek előtt. A saját feleségedről. Arról a nőről, akivel huszonhat éve élsz együtt.
Elfordította a fejét.
– Zoltán azt mondta nekem a kocsiban: „István, fogalmam sem volt róla, hogy a feleséged a Meridián Csoportnál vezető.” Tudod, mit feleltem? Azt, hogy én sem tudtam. Úgy nézett rám, mint egy idiótára.
– Mert az is vagy – válaszoltam halkan. – Csak ma jöttél rá?
Bementem a hálóba, kivettem a szekrényből egy párnát meg egy takarót, aztán visszavittem a nappaliba, és ledobtam a kanapéra.
– Ez a tiéd. Én a hálószobában alszom.
– Eszter, most komolyan?
– És még valami. Hétfőtől külön kasszán vagyunk. Kiteszek a hűtőre egy listát: mit fizetsz te, mit fizetek én. Rezsi fele-fele. Élelmiszer fele-fele. A saját vendégeidet pedig a saját pénzedből látod vendégül.
– Eszter, huszonhat éve együtt vagyunk…
– Pontosan. Huszonhat éve. Te meg felmosórongyról beszéltél.
Magamra zártam a hálószoba ajtaját. Fél év után először feküdtem le este tízkor, úgy, ahogy egy normális ember.
Eltelt egy hónap.
István elcsendesedett. Úgy kerülget, mintha porcelán lennék, ami bármelyik pillanatban összetörhet. Péntekenként már nem gyűjti maga köré a férfiakat. Nem tudom, szégyelli-e magát, vagy egyszerűen nem hívják. Azt beszélik, Gábor azt mondta Juditnak: „Hát, István szépen hülyét csinált magából.” Judit továbbadta a szomszédasszonynak, a szomszédasszony pedig nekem.
A hálóban azóta is egyedül alszom. A hűtőn két külön lista lóg: az övé és az enyém. Ő fizeti a gázt meg az internetet, én a villanyt és a vizet. Az ételt mindenki magának veszi. Néha összefutunk a tűzhelynél, de olyankor is csak némán kerülgetjük egymást.
A fiunk szombaton átjött. Egy pillantás elég volt neki, hogy mindent megértsen. Csak ennyit mondott:
– Anya, igazad van.
István a konyhából hallotta, mégsem szólt semmit.
A munkahelyemen közben minden rendben halad. András véglegesített, a próbaidőmet lezárta, és még prémiumot is adott. Azon gondolkodom, hogy felveszek egy hitelt egy kicsi garzonra. Nem nagyra. Csak magamnak. Biztonságnak. Hogy legyen hová mennem, ha egyszer úgy alakul.
Tegnap este István odalépett hozzám.
– Eszter, nem gondolod, hogy elég volt? Beismertem, nem?
Ránéztem, de nem feleltem. Egyszerűen bementem a hálóba.
A gyárban állítólag azóta sincs nyugta. Zoltán a dohányzóban mindenki előtt elmesélte, hogyan „húzta le István felesége hét százalékra a szerződést, és hogyan engedett el neki negyvenegyezer forint kötbért, mintha cukorkát dobna egy kölyökkutyának”. A férfiak röhögnek rajta. István hallgat. Mostanában később jár haza, mint régen. Gondolom, nem akar velem összefutni a konyhában.
Judit szerdán telefonált. Elvileg csak a kocsonya receptje kellett neki. Lediktáltam, aztán letettem. Öt perc múlva újra hívott.
– Eszter, ne haragudj rám, én akkor nem rosszindulatból nevettem. Csak István mellé álltam, hogy neki jóleszen.
– Judit, a kocsonya hat órán át fő – mondtam. – Nekem most nincs időm.
És bontottam a vonalat.
A fiunk szombaton meghívott magukhoz. István nélkül.
– Anya, gyere egyedül. Régóta nem láttunk már így.
Elmentem. Egyedül. Először ennyi idő után.
Hétfőn András behívatott a központi irodába. Azt mondta, a fiókhálózat bővítésén gondolkodik, és lehet, hogy még egy épület felügyeletét rám bízná. Azt feleltem:
– Vállalom.
Elmosolyodott.
– A férje nem fog tiltakozni?
– A férjemet nem kérdezem meg.
Tudják, mi a legfurcsább? Egyáltalán nem sajnálom. Még egy kicsit sem. Pedig éveken át folyton megsajnáltam: hol fáradt volt, hol felment a vérnyomása, hol összeveszett a főnökséggel. Most viszont nincs bennem semmi. Üresség van.
Lehet, hogy túl messzire mentem. Megtehettem volna emberibben is. Felhívhattam volna csütörtökön, hogy István, holnap a telephelyre jössz, ott leszek én is, ne lepődj meg. Leülhettem volna vele már az első péntek után beszélni, ahelyett, hogy egy hónapig csendben kivártam, hová fut ki az egész.
De talán nem is tehettem volna másként. Mert egész életemben próbáltam emberi módon beszélni. A vége pedig felmosórongy lett és harsány nevetés.
Lányok, szerintetek túlzás volt ez a szerződéssel és a külön kasszával? Vagy jól tettem, hogy egyszerre nyelettem le vele az egészet, némán, a saját főnöke előtt?