– Megmondom én őszintén – jelentette ki István, mintha valami mély bölcsességet osztana meg a társasággal. – Én Esztert a természetéért szerettem meg. Meg azért, mert rendben tartotta a házat. De az eszéért? Ugyan már. Arra éppen elég volt neki, hogy nekem megfőzze a vacsorát. Nagyjából ennyiből állt az egész tudománya.
Ránéztem.
Csak néztem, minden szó nélkül.
Odabent, a fejemben, hirtelen teljes csend lett. Olyan sűrű, tompa némaság, amilyen a Meridiánban szokott lenni hajnali négykor, amikor már a takarítók is ledőltek valahol pihenni, az éjjeliőr pedig a portán bóbiskol.
Felálltam az asztaltól. Fogtam az üres tányért, kivittem a konyhába, elmostam, szárazra töröltem, aztán visszatettem a helyére. Utána bementem a hálószobába átöltözni.
Munkába indultam. Az utolsó műszakomra a Meridiánban, ha pontos akarok lenni. Hétfőtől már a Patakparti fiókban kellett kezdenem. Fiókvezetőként. András személyesen hozta be nekem az erről szóló határozatot szerdán, amikor aláírni mentem.
István erről semmit sem tudott.
Fogalma sem volt róla, hogy az éjszakázásnak részemről vége. Nem sejtette, hogy vár rám egy kicsi iroda, udvarra néző ablakkal. Azt sem tudta, hogy a táskámban ott lapul egy névjegykártya, rajta a felirattal: „Fiókvezető”. És arról sem volt elképzelése, hogy hétfőn András bemutat majd a teljes csapatnak, mind a tizenhét embernek.
Ő mindössze annyit látott, hogy az ő Esztere péntekenként elmegy műszakba. És valahányszor becsukódott mögöttem a lakásajtó, ő a haverjaival töltött még egy kört, majd elégedetten megjegyezte: mindenkinek megvan a maga helye.
Kiléptem a házból. A buszon elővettem a telefonomat, és írtam Andrásnak: „Hétfőn kilencre ott leszek.” Egy perc sem telt el, már jött is a válasz: „Várom.”
Aztán hosszú idő óta először nem remegett a kezem.
Három hét telt el. A fiókban dolgoztam, reggel nyolckor indultam, este hét körül értem haza. István továbbra is abban a hitben élt, hogy a Meridiánban mosom a padlót. Ugyanazt a fekete nadrágot és szürke inget hordtam, mint korábban; szerencsém volt, mert az új irodában is hasonló volt az elvárás. Az öltözködési szabályokat ott sem törölték el.
Az első fizetésem előlegként érkezett: százhúszezer forint. Egy külön kártyára tettem, amelyet hétfő reggel nyitottam. István a kártyáról sem tudott.
Pénteken a férjem megint összecsődítette a barátait. Én előre szóltam, hogy késni fogok, mert „gond van a munkahelyen, később kell bemennem”. Csak legyintett.
– Menj csak, menj, megleszünk nélküled is.
És ekkor történt valami, amivel egyáltalán nem számoltam.
Csütörtök este felhívott András.
– Eszter, holnap érkezik hozzánk egy bizottság a Vörös Fémipari Vállalattól. Nálunk bérlik az alagsori szintet raktárnak, és meg akarják hosszabbítani a szerződést. Kérem, személyesen fogadja őket, én nem érek oda időben.
Feljegyeztem mindent.
A Vörös Fémipari Vállalat István munkahelye volt. A férjem húsz éve dolgozott ott mérnökként.
Letettem a telefont, és sokáig ültem mozdulatlanul az irodámban. Végül felhívtam a vállalat titkárságát, és elkértem a delegáció névsorát. Három név szerepelt rajta. Az egyik Istváné volt.
Felhívhattam volna. Szólhattam volna előre. Huszonhat éven át mindig mindent előre megmondtam neki.
Most nem tettem.
Pénteken délelőtt tizenegykor három öltönyös férfi lépett be a fiók előterébe. István középen jött. Frissen vasalt ingben, nyakkendőben, hóna alatt mappával. Én a recepciónál álltam, a szürke ing fölött zakóban, a kitűzőmön pedig ott állt: „Fiókvezető – Eszter”.
Először észre sem vett. Körbenézett, mintha valakit keresne.
– Jó napot kívánok, a bérleti szerződés ügyében jöttünk a fiókvezetőhöz.
– Jó napot – feleltem. – Én vagyok az.
A tekintete ekkor találkozott az enyémmel. És megmerevedett.
Láttam, ahogy elsápad a szája széle. Ahogy a kezében lejjebb csúszik a mappa. Ahogy a főnöke, Zoltán, előbb rám néz, aztán rá, majd megint vissza rám.
– Eszter? – szólalt meg István halkan.
– Eszter asszony – javítottam ki nyugodt hangon. – Fáradjanak a tárgyalóba, Zoltán úr. Harminc percünk van.
Bevezettem őket a tárgyalóba. Kinyitottam a szerződést, sorba rendeztem az iratokat, és tárgyilagosan végigmentem a pontokon. Alapterület, bérleti díj, felmondási feltételek. István velem szemben ült, és egyetlen szót sem szólt. Egyszer sem nézett fel rám.
– Két vitás pont maradt – mondtam. – A hetedik pont harmadik bekezdése szerint az önök vállalata átlagosan tizenkét napot késik a fizetéssel. A szerződés alapján ez kötbérfizetési alap. Az elmúlt fél évre számolva a kötbér összege százhetvenegyezer forint körül lenne. Ezt hajlandók vagyunk elengedni, amennyiben elfogadják az új díjszabást, nyolcszázalékos emeléssel.
Zoltán kelletlenül megköszörülte a torkát.
– A nyolc százalék sok.
– Hét – válaszoltam. – Ez az utolsó ajánlatunk.
– Megegyeztünk.
Elé toltam a szerződést. Zoltán aláírta. István másodikként írta oda a nevét, anélkül hogy rám emelte volna a szemét. A keze finoman reszketett. Észrevettem.
– Köszönöm, uraim. Kikísérjem önöket?
– Nem kell – vágta rá gyorsan István. – Megtaláljuk a kijáratot.
Kimentek. Én még ott maradtam egyedül a tárgyalóban, és a frissen aláírt szerződést néztem magam előtt.
Ekkor az irodában megszólalt a telefonom.