Elővettem a laptopomat; öreg darab volt, még az üzemi időkből maradt rám. Rajta őriztem egy gyakorló könyvelőprogram adatbázisát, és éjszakánként elő-elővettem, hogy ne rozsdásodjon be teljesen az agyam. Kattogtattam a billentyűket, próbáltételeket rögzítettem, mintha még mindig az irodában ülnék, nem pedig egy felmosóvödör mellett.
A raktár ajtaja halkan megnyikordult.
– Elnézést, láttam, hogy ég a villany.
Egy férfi állt a küszöbön. Ötvenöt körüli lehetett, ősz hajú, kigombolt kabátban, a kezében autókulcsot forgatott. András volt az, az épület tulajdonosa. Egyszer már láttam futólag a hallban, amikor a lift felé ment.
Azonnal felpattantam.
– Bocsánat, máris elpakolok. Csak a szünetemet töltöm.
– Maradjon csak – emelte fel a kezét nyugtatóan. – Mit csinál ott?
– Én… könyvelést gyakorlok. Régen közgazdászként végeztem, és félek, hogy lassan mindent elfelejtek.
Közelebb lépett, a vállam fölött a képernyőre nézett. Megmerevedtem. Kínos volt: a mellkasomon ott lógott a takarítói belépőkártya, én meg könyvelési tételekkel játszottam egy raktárban.
– Három forinttal nem stimmel az egyenleg – mondta nyugodtan. – Ott, a hatvannyolcas számlánál.
Odapillantottam. Tényleg. Három forint.
– Ön könyvelő? – csúszott ki belőlem.
– Nem. Ez az épület az enyém. Az első diplomám szerint viszont pénzügyes vagyok. Eszter, ugye?
A kártyámra nézett. Bólintottam.
– Hány évet dolgozott a szakmában?
– Huszonkettőt.
– És hogy került ide?
Megvontam a vállam.
– Leépítettek. Mindenhol azt mondták, majd visszahívnak. Enni viszont addig is kell.
Egy darabig nem szólt semmit. Aztán a belső zsebéből elővett egy névjegyet, és letette a laptop mellé.
– Eszter, most nem ígérek semmit. De kedden hívjon fel. Délelőtt tízkor. Rendben?
– Rendben – feleltem.
A hangom meglepően biztos maradt, de az asztal alatt remegett a kezem.
András elment. Én sokáig csak néztem a névjegyet. „Meridián Group. András. Ügyvezető igazgató.” Vastag karton, dombornyomás. Ilyeneket régen az osztályvezetőnk mutogatott büszkén, amikor valamilyen kiállításról hazahozta őket.
Ezt viszont nekem adták. Éjjel. Egy takarítószertárban. Úgy, hogy a takarítói kártya ott függött a nyakamban.
Zsebre tettem, és nekiláttam a hetedik emeletnek. A felmosó szinte magától mozgott a kezemben, a fejem viszont egészen máshol járt. Mit akarhatott? Utánanéz az adataimnak? Beajánl valahová a könyvelésre? Vagy csak megsajnált, és pénzt akar adni? Olyat nem fogadnék el.
Hajnal ötre végeztem a nyolcadik emelettel is. Leültem az egyik ablakpárkányra. Odakint rózsaszín fény kezdte bekenni az eget, a város lassan ébredezett. Valahol, egy külvárosi panelben, aludt a férjem, akinek két óra múlva rántottát kellett volna sütnöm.
Fél év óta először futott át rajtam: lehet, hogy nem fogok.
Reggel hétre értem haza. István horkolt. Az asztalon ott maradt az előző esti mosatlan. Nem nyúltam hozzá. Huszonhat év alatt először hagytam ott.
Lefeküdtem, és abban a pillanatban elaludtam.
Kedden pontosan tízkor tárcsáztam Andrást.
Negyven percig beszéltünk. Azt ajánlotta, legyek az egyik kisebb telephely vezetője, nem a főépületben, hanem a Patakpart utcai második irodaházban. Bérlők vannak ott, szerződések, nyilvántartások, személyzet, számlák, és kell valaki, aki rendet tart. Kezdő fizetésként négyszáznyolcvanezer forintot mondott. Két hónap próbaidővel.
– Miért pont én? – kérdeztem kertelés nélkül.
– Mert ritka az olyan ember, aki egy éjszakai műszak után nem telefonozik, hanem könyvelőprogramot gyakorol – felelte. – Ott most káosz van. Nekem nem még egy öltönyös, friss diplomás fiú kell üzleti szavakkal, hanem valaki, aki tud számolni, és nem lop.
Igennel válaszoltam.
A szertárból léptem ki, ahol a hívást intéztem, aztán elindultam haza. A buszon az ablakon át bámultam a reggeli forgalmat, és azon gondolkodtam, elmondjam-e Istvánnak. Huszonhat éven át mindent elmondtam neki. A fizetésemet, a jutalmakat, a munkahelyi híreket, az irodai pletykákat. Mindent.
Aztán eszembe jutott, hogyan röhögött. „A felmosó a te plafonod.” Ahogy Judit összehúzta a száját. Ahogy Gábor a vécékről kérdezgetett.
Nem, döntöttem el. Egyelőre nem.
István az ajtóban fogadott.
– Hol kujtorogtál? Este tízkor van műszakod, te meg már reggel eltűnsz valahová.
– A rendelőben voltam.
– Ja, jó. Figyelj, pénteken megint jönnek a srácok. Főzzél borscsot.
– Főzök.
Pénteken megfőztem. Egy nagy fazékkal. Kiraktam a tányérokat, kenyeret szeleteltem, mindent odakészítettem.
Ugyanazok érkeztek. Judit Gáborral, a szomszéd Péter, meg még valaki István ismerősei közül. Kitettem eléjük az ételt, aztán leültem az asztal szélére.
– Eszter, te most nem iszol? – Gábor már nyúlt is a poharam felé.
– Holnap huszonnégy órázom. Nem lehet.
– Huszonnégy? – nevetett fel István. – Már a felmosónak is van teljes napos szolgálata? Előléptettek?
Judit kuncogni kezdett.
– István, nem érted te ezt – mondta. – Esztert be kellene írni a rekordok könyvébe. Ennyi felmosást egy műszak alatt!
Az asztal körül kitört a nevetés. István hangja volt a leghangosabb.
– Fiúk, lányok, hát értitek ti ezt? – dőlt hátra elégedetten a széken. – A takarítás az ő szintje.
Aztán, mintha valami nagy igazságot készülne kimondani, még kényelmesebben elhelyezkedett, és folytatta.