– Na, az Eszterünk már felmosószakértő lett! – röhögött fel István, és oldalba kacsintott Gábornak. – Huszonkét év a gazdasági osztályon, aztán végül ronggyal fejezte be.
Az asztal körül kitört a nevetés. Én a konyhaajtóban álltam, kezemben egy tányér kovászos uborkával. Az ujjaim elfehéredtek a hideg üvegtől.
Péntek volt. Sorozatban a negyedik péntek.
Fél évvel korábban küldtek el. A gyár, ahol huszonkét éven át költségvetéseket számoltam, kiköltözött vidékre, engem pedig „nem perspektivikus” munkaerőként egyszerűen hátrahagytak. Negyvenkilenc éves voltam, közgazdász diplomával, és nyolcvanhét állásinterjúval a hátam mögött. Mindenhol ugyanazt mondták: majd jelentkezünk. Egyikük sem hívott vissza.
Aztán egy barátnőm szólt egy lehetőségről. Irodaház a belvárosban, éjszakai műszak, rendes bejelentés, havi nagyjából száznyolcvanezer forint kézhez. Húsz perc gondolkodás után igent mondtam.
István egy hét múlva tudta meg. Először hallgatott. Aztán amikor leült a haverjaival sörözni, kibukott belőle minden.
– Eszter, a kötényedet azért nem hagytad otthon? – szólt be Gábor, az alsó szomszéd.
– Kötényt csak nekem vesz fel – harsogta István, mindenkinél hangosabban. – Már ha éppen kedve van hozzá. De mostanában nincs. Azt mondja, fáradt. Értitek, a munkahelyén fárad el. Nyolc órán át húzogatni a rongyot, hát az ám a komoly szakma, fiúk!
Letettem a tányért az asztalra. Lassan, óvatosan.
– Kovászos uborka – mondtam egyenletes hangon. – Vegyél, Gábor.
– Hűha, a kezecskéd már meg is keményedett – kapta el István a tenyeremet, és körbemutatta. – Régen manikűr volt, most meg smirgli.
Judit, Gábor felesége, a markába fojtotta a nevetését. Kirántottam a kezem.
– Egy óra múlva kezdődik a műszakom.
– Menj csak, dolgozó asszony, menj – legyintett a férjem. – Vár a felmosó. El ne késs, mert még levonják abból a száznyolcvanezredből.
Bementem a hálóba. Kivettem a szekrényből az egyenruhámat: fekete nadrág, szürke ing, rajta a cég logója. Szó nélkül átöltöztem. A fejemben egyetlen gondolat zakatolt: huszonöt év. Huszonöt éven át szolgáltam ki, mostam rá, félretettem, megszültem a fiunkat, az anyját kórházból kórházba cipeltem, az apját eltemettem. Ő meg a cimborái előtt ronggyal aláz meg.
Kiléptem az előszobába. A konyhából még utánam szűrődtek a hangok.
– István, azért fogd vissza magad, próbálkozik szegény.
– Mi van? Én semmit se mondtam. Csak kimondom az igazat. Mindenkinek megvan a maga helye. Az én Eszterem is megtalálta a sajátját. Kicsit későn, de megtalálta.
Az ajtó halkan kattant mögöttem. A lépcsőházban cigarettaszag ült a levegőben. A homlokomat a hideg postaládának támasztottam, és úgy maradtam egy percig. Pontosan egy percig, többet nem engedhettem meg magamnak, különben lekéstem volna a buszt.
A buszon elővettem a telefonom. A fiam küldött egy mosolygós jelet. Nem válaszoltam. A sötét ablakot néztem, és arra gondoltam: neki ez tényleg mulatságos. Őszintén mulatságos.
Háromnegyed tízre értem oda. A Meridian Irodaház tizennyolc emelete magasodott előttem, márvány a hallban, adóvevős biztonságiak a bejáratnál. Lehúztam a belépőkártyámat, aztán biccentettem Péternek a recepción. Ő mindig visszaköszönt; udvarias fiú volt, levelezőn tanult.
– Eszter asszony, jó estét. A hatodikon a kétszázhármas irodában kiömlött valami, azt kéne először rendbe tenni.
– Megcsinálom.
A kis személyzeti helyiségben átöltöztem, magamhoz vettem a takarítókocsit, és elindultam vele a néma folyosón. Nappal öltönyös menedzserek siettek ott fel-alá, éjszaka viszont csak én voltam, meg a folyosói vészfények tompa derengése.
Nyolc óra állt előttem. Arra gondoltam: legalább itt senki sem nevet rajtam.
A következő pénteken István ugyanazokat hívta át. Ráadásnak Juditékat is.
Indulás előtt megterítettem. Saláták, hering majonézes bundában, meleg étel a sütőben. Mert az élet belém verte: ha vendég van a háznál, az asztalnak tele kell lennie. Akkor is, ha a vendégek valójában rajtad akarnak szórakozni.
– Nézzétek, Eszter előkerült! – csapta össze a kezét Judit. – Hogy megy a munka frontján?
– Megy – feleltem.
– Igaz, hogy nálatok aranyból vannak a vécék? – kérdezte Gábor.
– Nem. Teljesen hétköznapiak. Német gyártmányúak.
– Hallod, István? Németek! – bökte oldalba Gábor a férjemet. – A feleséged német vécéket sikál. Ez már társadalmi rang!
István megtöltötte a poharakat.
– Fiúk, én őszintén megmondom: próbáltam lebeszélni. Mondtam neki, Eszter, maradj itthon, eltartalak. Az én kétszázhetvenkétezer forintom nem egy vagyon, de kettőnknek elég. Nem, neki saját pénz kell. Hát tessék, most van sajátja. Száznyolcvanezer.
– Ráadásul éjszakázol – szúrta közbe Judit együttérző arccal. – Eszter, te mikor alszol egyáltalán?
– Nappal.
– Szörnyű. Én ezt biztosan nem bírnám.
– Neked nem is kell – mosolyodtam el. – Gábor hazahozza a maga kétszáznegyvenezerét.
Judit szája vékony vonallá préselődött. Gábor köhögni kezdett.
– Na jó, lányok, politika nélkül – kocogtatta meg István a villájával a poharát. – Eszter, igyál velünk egyet, aztán menj készülődni. Vár a felmosó.
Megittam. Nem rájuk. Magamra.
Aztán elmentem összeszedni a holmimat.
Azon az éjszakán a műszakban valami furcsa történt. Kettőre végeztem a hatodik emelettel, és leültem a kis raktárban, hogy bekapjak pár falatot.