Egy szerényebb vállalkozásnál dolgozott könyvelőként, nem volt benne semmi különleges, semmi nagy karrier. Amikor az anyja kimondta, mennyit várnak tőle — havi nyolcvanezer forintot —, Lilla nem kezdett vitatkozni. Úgy érezte, ez a dolga. Így illik. Így helyes.
Csakhogy a maradékból egy bérelt garzonban megélni jóval nehezebbnek bizonyult, mint ahogy kívülről látszott. Lakbér, rezsi, bérlet, bevásárlás… Lilla táblázatot vezetett minden kiadásról, sorra húzta ki belőle azt, ami nélkül még valahogy el lehet lenni. Olcsóbb ebédeket vitt magával, műanyag dobozban főtt hajdinát cipelt a munkahelyére, és próbált félretenni valamennyit. Nem sokat, csak annyit, hogy legyen mihez nyúlni, ha baj történik.
De soha nem gyűlt össze semmi.
A szüleinek mindig akadt valami, ami az előre megbeszélt összegen felül kellett. Egyszer gyógyszerre hivatkoztak, máskor valami javításra, aztán új tévét akartak, mert a régi állítólag rontotta a szemüket. Lilla pedig újra meg újra engedett. Elővette azt a kis tartalékot, amelynek esélye sem volt megnőni, mert mindig idő előtt elolvadt.
Pár héttel később úgy döntött, beugrik hozzájuk. Nem szólt előre. Útba estek, és vett néhány dolgot: túrót, kefirt, almát, csirkét — csupa olyasmit, amit amúgy is szoktak kérni.
Az apja nyitott ajtót, odavetett valami köszönésfélét, aztán már ment is vissza a televízió elé. Az anyja a konyhában tett-vett.
Lilla letette a szatyrot az előszobai szekrényre, és akkor meglátta a komód tetején a karkötőt. Széles volt, fonott mintájú, szemmel láthatóan új. És egyáltalán nem olcsó darabnak tűnt.
Felemelte. A fém hűvösen és súlyosan simult a tenyerébe.
— Tedd le! — csattant fel az anyja, aki épp akkor jelent meg az ajtóban. — Csak egy kis vacak.
Lilla azonban már megfordította az ékszert. Belül tisztán látszott a jelzés: 585.
Arany.
Ránézett az anyjára. Nem bűntudatot látott az arcán, hanem ingerültséget. Bosszúságot, amiért lebukott.
— Igen, megvettem magamnak — emelte fel az állát az asszony. — És akkor mi van?
A karkötő még mindig ott feküdt Lilla kezében, nehézen, valódi aranyként. Óvatosan visszatette a helyére. Odabent pedig mintha elszakadt volna valami régen túlfeszített húr, amelyet évek óta csak a megszokás tartott egyben.