Később majd megírom, milyen vérnyomásmérőt érdemes venni. Talán meg is tudod rendelni az interneten, neked az ilyesmi mindig gyorsabban megy.
Lilla ismét bólintott. Már maga sem tudta, az este folyamán hányadszor.
Az ajtó halk kattanással csukódott be. A mosoly abban a pillanatban leolvadt az arcáról, mintha valaki egy nedves szivaccsal törölte volna le.
Százhúszezer. A rezsi negyvennyolcezer. Marad… Lilla lehunyta a szemét, és fejben számolni kezdett. Ételre. Két hétre. Rizs, tészta, tojás. Valahogy kibírja.
Kiment a konyhába, és leült a hokedlire. Az ablak mögött szürke, jellegtelen ég terült el, olyan közönyösen, mintha semmi köze nem volna az egészhez. Lilla a kezében szorongatott, kiürült pénztárcát bámulta; észre sem vette, hogy még mindig nem tette le.
Gyerekkora óta ugyanazokat a mondatokat hallgatta.
„Mi beléd fektetünk, egyszer majd visszaadod.”
„Ha felnősz, te segítesz nekünk.”
„Mi mindent megtettünk érted, most rajtad a sor.”
Lilla hitt ebben. Úgy gondolta, ennek így kell működnie. Tisztességes csere: neked adnak gyerekkort, te majd biztonságot adsz nekik öregségükre.
Csakhogy most, amikor tényleg eljött a törlesztés ideje, egyetlen gondolat tért vissza újra meg újra.
Nem bírja.
Egyszerűen nem viszi el a vállán. Kevés a pénz, kevés az ereje, és hiányzik valami más is, aminek nem tud nevet adni. Talán levegő. Talán saját tér. Talán az a jog, hogy egyszer kimondhassa: nem.
De ez a „nem” minden alkalommal elakadt benne, valahol mélyen, és soha nem jutott ki a száján.
Két év telt el azóta az este óta, amikor apja a szülői konyhában letette a teáscsészét, és teljesen hétköznapi hangon közölte:
— Nyugdíjba megyünk, Lilla. Ugye érted, hogy mostantól szükségünk lesz a segítségedre?
Akkor is bólintott. Persze hogy értette. Erre készítették egész életében.
Ketten együtt nagyjából kétszázezer forint nyugdíjat kaptak. Nem volt fényűzés, de nyomornak sem lehetett nevezni. Lilla eközben havi kétszáznyolcvanezer forintot vitt haza könyvelőként.