és szundítasz egyet… Én pedig a közeledben leszek.
– Ó, kislányom, ez így maga volna a mennyország… – sóhajtott fel Erzsébet meghatottan.
– Egyetlen dolgot kérek tőled – mondta Anna komoly, már-már szigorú hangon. – Nem dolgozol. Nem ásol, nem hajolgatsz, nem cipekedsz, és nem kezdesz bele semmibe, ami megerőltetne.
Erzsébet megígérte. Ettől kezdve szinte minden napját a kertben töltötte, és ez valósággal életet lehelt belé. Anna és Péter reggelente elindultak dolgozni, ő pedig ott maradt, mintha rábízták volna a házat és az egész kis birtokot. Korán érkezett, kinyitotta a fóliasátrat, a hordóban langyosodó vízzel óvatosan meglocsolta az uborkát és a paradicsomot, leszedte az érett termést, majd szépen sorba rakta a verandán álló ládikákba. Enni adott a tyúkoknak, összegyűjtötte a tojásokat a fészkekből, aztán leült a nyári házikó előtti padra, a macskák pedig köré telepedtek.
Néha még vacsorát is készített, mire Anna és Péter hazaértek. A fiatalok persze korholták, amiért ennyire kíméletlenül gondoskodik róluk, de közben megölelték, hálásan ettek vele egy asztalnál, majd este hazakísérték, és segítettek vinni a zöldséget, a bogyós gyümölcsöt, amit Erzsébet útravalóul összekészített.
A legjobban talán ő maga csodálkozott azon, mennyire javult az állapota. Erősebb lett, valamennyit fogyott is, az arca napbarnítottá vált, a vérnyomása pedig végre nem ingadozott úgy, mint korábban.
– Azért van ez, mert egész nap a szabad levegőn vagyok – mesélte büszkén a szomszédasszonyoknak. – Olyan, mintha el sem szakadtam volna a régi kertemtől. Annáéknál virág is van, gyümölcs is, az ember csak ránéz arra a szépségre, és máris könnyebb lesz a lelke.
Így telt el két esztendő. Aztán Anna és Péter családja egyszerre két apró élettel bővült: megszülettek az ikrek, Lilla és Nóra. Ettől fogva Erzsébet segítsége még fontosabb lett. Minden erejével azon volt, hogy megkönnyítse Annának az anyaság első, legnehezebb időszakát.
Amikor a kislányok aludtak, ő a babakocsi mellett ült a kertben. Ha pedig Anna éppen a gyerekekkel foglalatoskodott, Erzsébet a konyhában sürgött-forgott, levest tett fel, főzeléket kavart, vagy valami egyszerű, de laktató ételt készített.
– Nem nagy dolog, amit én adni tudok – mondogatta sóhajtva –, de amiben segíthetek, abban segítek. Nekem már az is ünnep, hogy láthatom a dédunokáimat.
Anna édesanyja és a férje is eljöttek időnként a megyéből, hogy gyönyörködjenek az unokákban, de sokáig nem maradhattak, mert még mindketten dolgoztak. Anna pedig nap mint nap hálát adott azért, hogy Erzsébet ott van a közelben, jól érzi magát, és még ennyi terhet is levesz a vállukról.
– Hatalmas segítség vagy, nagymama – köszönte meg Anna újra meg újra. – Mondd, mikor állnék én a tűzhely mellett? El sem tudom képzelni, régen a falvakban hogyan bírták az asszonyok, amikor egy háznál hat-hét gyerek is volt.
Péter is igyekezett esténként mindenből kivenni a részét, bár rá többnyire a nehezebb, férfimunkák maradtak, és az üzemben is elfáradt. Mégis, amint hazaért, rögtön a lányai felé nyúlt. Hol Lillát, hol Nórát vette karjába, ringatta őket, beszélt hozzájuk, mintha már mindent értenének. Esténként Annával együtt fürdették, etették, öltöztették és altatták a kicsiket.
Erzsébet pedig, amikor látta, hogy a fiatal anya és apa egyre ügyesebben boldogulnak az ikrekkel, korábban hazament, nehogy útban legyen. Neki is pihennie kellett, hiszen másnap megint korán akart kelni. Várt rá az udvar felsöprése, a tyúkok és a macskák etetése, no meg valami finomság elkészítése a családnak. Mert kevés dolog volt számára kedvesebb annál, mint látni a babák csillogó szemét és a fiatal szülők örömét, amikor az asztalra kerültek Erzsébet mama forró, illatos pitéi.