Idővel Péter már szinte a családhoz tartozott; Erzsébet legalábbis így tekintett rá. Anna azonban, amikor a nagymamája óvatosan a magánéletéről faggatta, többnyire csak elmosolyodott.
– Előbb befejezem a tanulmányaimat, meglesz a diplomám, aztán majd meglátjuk – felelte ilyenkor.
– Ugyan, kire ütöttél te ezzel a nagy komolysággal? – csóválta a fejét Erzsébet. – Mások a te korodban már férjhez mentek, gyereket szültek, te meg csak a diplomádat hajtogatod. Péter aztán igazán türelmes fiú, vár rád rendületlenül. Vigyázz, kislányom, nehogy elszalaszd a boldogságodat.
Az idős asszony nem csupán Anna jövőjéért aggódott. A lelke mélyén nagyon szerette volna, ha legalább az unokája a szülővárosban marad, és nem költözik valamelyik nagy, zsúfolt megyeszékhelyre, ahol állandó a zaj, sok az autó, és még a levegő is fojtogató.
Anna pedig pontosan tudta, hogy Péter mellett lehet igazán boldog. Már régen megígérte neki, hogy egyszer a felesége lesz, a fiú pedig őrizte ezt az ígéretet, és csendesen, kitartóan várt.
Amikor aztán a tavaszi napfény újra beragyogta Erzsébet lakását, és minden sarok tisztaságtól csillogott, a szomszédasszonyok sorra hozták vissza a virágait, azokat a csendes kis kedvenceket, amelyek addig náluk vészelték át az időt.
– Vedd csak vissza őket, Erzsébet – mondogatták, miközben a cserepeket a régi helyükre tették. – Nálad jobban úgysem gondozza őket senki. Biztosan vártak már rád. Olyan szomorúak voltak az üres ablakaid. Isten adjon neked erőt, és többé ne menj el innen.
Erzsébet könnyes szemmel fogadta a virágait, aztán nekilátott, hogy a maga gondos, szeretetteljes módján rendbe szedje őket. Visszavágta a megnyúlt hajtásokat, lecsipkedte az elszáradt leveleket, friss földet tett a cserepekbe, és a saját jól bevált keverékeivel táplálta őket.
Nem sokkal később Anna befejezte az egyetemet. Elhozta a diplomáját a nagymamájának, és az egész család együtt ünnepelte a nagy napot. Anna édesanyja és édesapja hatalmas tortával, valamint egy élelmiszerekkel megrakott táskával érkeztek. Megterítették az asztalt, pezsgő került a poharakba, Péter pedig kihasználta, hogy mindenki együtt van: ünnepélyesen megkérte Anna kezét, és mindenki szeme láttára gyűrűt húzott az ujjára.
Erzsébet elsírta magát, a szülők meghatottan sóhajtoztak. Sejtették ugyan, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, mégis egészen felkavarta őket a pillanat. Ölelkezés, mosoly és könnyek követték egymást; Anna és Péter csókkal pecsételték meg az igenjüket, majd kitűzték az esküvő napját.
Péter úgy tervezte, hogy a lakodalom után Annával abban a kis családi házban fognak élni, amelyet a saját nagymamájától örökölt. A ház nem messze állt attól az otthontól, ahol valaha Erzsébet lakott, s tulajdonképpen éppen ezért barátkozott össze gyerekként Anna és Péter: szomszédok voltak.
A fiú addigra már mindent rendbe hozott a ház körül. Kifestett, felújított, a kertbe pavilont épített, mellé pedig egy kis nyári lakot is emelt. Az esküvő után a fiatalok azonnal beköltöztek a saját kis fészkükbe.
Erzsébet titokban gyakran sóhajtott, amikor Anna és Péter portáját nézte. Amikor átment hozzájuk vendégségbe, végigjárta a virágágyásokat, szemügyre vette a kertet, az udvart, és közben óhatatlanul eszébe jutott a saját fiatalsága, amikor még neki is ilyen háza volt.
Egy alkalommal Anna kézen fogta a nagymamáját, bevezette a nyári lakba, és a szépen megvetett ágyra mutatott.
– Nézd csak, itt nálunk akár egész nyáron is vendégeskedhetsz, ameddig csak kedved tartja. Ugye milyen jó hely? Az ablak alatt virágágyás, az almafák ágai szinte beköszönnek, szemben ott a fürdőház, ha befűtjük. Minek üldögélnél a lakásban? Itt van a pad az ablak alatt, közel a kút, a fóliasátor sincs messze. Szívod a friss levegőt, hallgatod a madarakat, és ha elfáradsz, csak ledőlsz egy kicsit.