Mégis, hiába bizonygatta Erzsébet, hogy igyekszik vigyázni magára, a lánya napról napra kitartóbban kérlelte: legalább egy alaposabb kivizsgálásra menjen be a megyei kórházba. Végül, amikor egy reggel különösen gyengének érezte magát, beadta a derekát.
— Elmegyek, megnézetem magam rendesen — mondogatta a szomszédasszonyoknak, miközben sorra szétosztotta közöttük a cserepes virágait. — Ezek meg itt legyenek a ti örökségetek tőlem. Nem hagyhatom, hogy kiszáradjanak az ablakban. Vigyétek, gondozzátok őket, hadd éljenek tovább. Aztán ki tudja, hazajövök-e még… Majd az orvosok megmondják. Ha úgy alakul, lehet, hogy a lányomnál kell maradnom.
Az asszonyok persze tiltakoztak, csóválták a fejüket, és egymás után ígérték, hogy úgy vigyáznak majd a növényekre, mintha a sajátjaik volnának.
— Ugyan, ne beszéljen már ilyeneket, Erzsébet! — biztatták. — Hátha rendbe hozzák odabent. Ma már sok mindenre van megoldás. A virágai pedig gyönyörűek, kár lenne értük. Nem engedjük, hogy elpusztuljanak.
Erzsébet bezárta maga mögött a lakást, és elutazott. Az utcáról nézve a csupasz ablakpárkányok különösen szomorúnak hatottak; mintha maguk is azt hirdették volna, hogy a gondos, jó kezű háziasszony nincs otthon.
Az egész telet a lányánál töltötte. Az orvosok nem mondták ugyan, hogy válságos lenne az állapota, de óvatosságot, kevesebb munkát és mindenféle megerőltetés kerülését javasolták. A lánya ezért ragaszkodott hozzá, hogy Erzsébet maradjon náluk legalább tavaszig: így könnyebben eljutott kontrollra, és ő is szemmel tarthatta az anyját.
Erzsébetnek nem volt rossz dolga. Gondoskodtak róla, nem kellett semmiért fáradnia, mégis egyre gyakrabban gondolt a saját kis lakására. Már megszokta ugyan a lánya otthonát is, de a lelke mélyén arra vágyott, hogy újra külön éljen, a maga ritmusa szerint, úgy, ahogyan régen.
Amikor aztán a tavaszi nap melegebben kezdte simogatni az ablakokat, végképp elfogyott a türelme. Összepakolta a holmiját, és vonatra ült. A lánya hiába sorolta az érveit, hiába kérlelte, hogy maradjon még egy kicsit, Erzsébet hajthatatlan volt.
Otthon napsütés fogadta és vastag por. A hétvégére azonban Anna, az unokája is megérkezett hozzá. Már az egyetem végét taposta, és a lányban is egyre erősebben élt a vágy, hogy végre önálló lehessen.
— Én megértelek, mama — mondta Anna, miközben felgyűrt ujjú pulóverben törölgette a polcokat. — Anyával nyugodtan élni? Ugyan már! Óránként ötször megkérdezi, hogy vagyok, aztán enni akar adni, teát főz, vérnyomást mérne, és folyton aggódik.
— Az csak akkor van így, amikor otthon van — mosolyodott el Erzsébet. — Ha dolgozik, a lakás náluk is olyan csendes, mint itt. De én jobban vagyok, és most már itt szeretnék maradni, ahogy sikerül. Nem vagyok én rokkant, az istenért. És remélem, te sem feledkezel meg rólam, Annácskám.
Erzsébet pontosan tudta, miért mondja ezt. Látta, milyen lelkiismeretesen takarít Anna: felmosott, port törölt, rendbe szedte a konyhát, közben azonban újra meg újra az órára pillantott, és olykor akaratlanul is elmosolyodott. A nagymama értette ezt a mosolyt.
Anna még iskolás korában töltötte nála a nyarakat, és akkoriban barátkozott össze Péterrel, aki ugyanabban a kisvárosban, nem messze tőlük lakott. A két gyerek együtt biciklizett, kijárt a közeli erdőbe gombát szedni, segített a kertben, és nyaranta a ház melletti tóban fürdött.
Péter már akkor is különösen nézett Annára. Aztán leszerelt a katonaságtól, hazajött, és immár három éve a helyi nagyüzemben dolgozott. Valahányszor Anna megérkezett a nagymamájához, a fiú legalább annyira örült neki, mint maga Erzsébet.