Erzsébet a város szélén élt, egy takaros családi házban. Ott volt mellette mindaz, amihez a szíve nőtt: a gyümölcsös, a virágágyások, a kis üvegház. Már jó ideje nyugdíjas volt, a hetvenedik születésnapját is maga mögött tudta, és ha három évvel korábban nem veszíti el a férjét, akár azt is mondhatta volna, hogy rendben van az élete.
Csakhogy nem csupán a társa hiánya nehezedett rá. Ahogy múltak az esztendők, egyre fárasztóbb lett a kerti munka, mind nehezebbnek bizonyult egyedül vinni a háztartást, és közben az egészsége is mind gyakrabban cserbenhagyta.
A lánya, aki a férjével és a kislányával, Annával egy megyeszékhelyen lakott, többször kérlelte az anyját, adja el a házat, és költözzön hozzájuk közelebb. Erzsébet azonban sokáig nem tudta rászánni magát.
— Ugyan mit kezdenék én ott mellettetek? — mondogatta a lányának. — Amíg a lábamon állok, maradok a saját városomban. Ti majd eljöttök látogatóba, nekem már az is nagy öröm.
A lánya és a veje valóban fel-felbukkantak nála, de nem túl gyakran. Anna viszont, aki rajongásig szerette a nagymamáját, iskoláskorában szinte minden nyári szünetet nála töltött. Később, egyetemistaként is rendre kiszakított egy hónapot arra, hogy a nagyszüleinél lehessen.
Aztán a nagyapa meghalt. Anna akkor már az egyetem felsőbb évfolyamaira járt, nyaranta pedig diákmunkára utazott. Erzsébet magára maradt a csenddel, és egyre szomorúbb lett. Végül mégis elhatározta, hogy megválik a háztól, miután kétszer is kezelték a járási kórház kardiológiai osztályán.
Eladta hát a régi otthonát, és nem messze onnan vett magának egy szerény, kétszobás, földszinti lakást egy régi társasházban. Amikor beköltözött, magával vitte a szobanövényeit is: a virágcserepek hamarosan elfoglalták az összes ablakpárkányt, sőt még a meleg lodzsán is alig maradt hely tőlük.
A ház árából megmaradt pénz egy részét félretette szeretett unokája majdani esküvőjére, valamennyit odaadott a lányának, egy kisebb összeget pedig megtartott magának gyógyszerekre és kezelésekre.
A lakásban jóval kevesebb gond és fizikai munka várt rá, mint a háznál, és Erzsébet örült, hogy végre többet pihenhet, s talán az egészségére is jobban odafigyelhet.
A szomszédokkal hamar békés, barátságos viszonya alakult ki. Nem tolakodott, nem fecsegett fölöslegesen, csendes asszony volt, ezért a házban rövid idő múlva egyszerűen csak így emlegették: a Csendeske.
Erzsébet mindig kedves mosollyal köszönt, kissé meghajtotta a fejét, és nemsokára már hajtásokat osztogatott a nyugdíjas asszonyoknak a pompás muskátlijaiból, fikuszaiból és ibolyáiból. A növényei az ablakokban virítottak, és gyakran megállásra késztették a járókelőket.
Tavasszal Csendeske a muskátlik egy részét kiültette a bejárat alatti öreg virágágyásba. Ettől a ház előtti kis földdarab egész nyáron ünnepélyes, színes és vidám lett.
Ám hiába igyekezett megkímélni magát minden megerőltetéstől, az állapota nemigen javult. Rendszeresen járt kardiológushoz, végigcsinálta az előírt kezeléseket, a lánya pedig továbbra is hívta magához a megyeszékhelyre.
— Gyere hozzánk, anya. Ott jobb orvosok vannak, a kórház sincs messze, és én is melletted lennék. Vigyáznék rád. Három szobánk van, semmire sem lenne gondod, sétálhatnál a friss levegőn…
— Ugyan miféle friss levegőről beszélsz nálatok? — nevetett Erzsébet. — Itt nálunk az igazi a jó levegő, nekem pedig már nincs két életem.