— Júlia, anyám nem keresett ma téged? — Márk benézett a konyhába, mert szeretett volna bekapni valamit, és közben szóba hozni a közelgő családi összejövetelt.
— Nem. Miért, történt valami? Mi oka lett volna rá, hogy engem hívogasson?
— Délután írt nekem. Azt mondta, házavatót akar tartani. Mindenkit meghívott. Szombaton elmegyünk? Ott lesz az egész rokonság.
— Talán… Csak akkor ki kell találnunk valami ajándékot. Mire lehet most szüksége? Egy étkészletre? Vagy valami lámpára? Új lakásban úgyis mindent elölről kell berendezni — jegyezte meg Júlia, majd kérdő pillantást vetett a férjére.
— Rákérdeztem. Azt felelte, inkább pénzt szeretne. Készpénzt. Úgy akar mindent megvenni, ahogy neki tetszik; se bútor, se konyhai holmi nem kell neki.
— Értem — sóhajtott fel Júlia csalódottan. Náluk amúgy is szűkösen álltak az anyagiak, ő pedig abban bízott, hogy valami szerényebb, de hasznos meglepetéssel megússzák. Márk édesanyja azonban láthatóan másra számított.
Márk észrevette, mennyire elkomorodott a felesége.
— Ne emészd magad. Kitalálok valamit, legfeljebb kérek kölcsön — mondta csitító hangon.
— Csak ne sokat, jó? Miből adjuk majd vissza? Lillának tavaszra új ruhák kellenek — Júlia nem fejezte be a gondolatot, de az aggodalom minden szavából kiérződött.
— Rendben. Anya tudja, milyen helyzetben vagyunk, biztosan megérti.
Katalin valóban tisztában volt vele, hogy a fiának és a menyének komoly pénzügyi gondjai akadtak. Nemrég bezárták azt a céget, ahol Márk éveken át dolgozott, és majdnem fél évig állás nélkül maradt. Csak egy hónapja sikerült elhelyezkednie egy új vállalatnál, ám a fizetése egyelőre nem volt túl magas.
— Segítsek nektek valamennyivel? Tudok adni kölcsön — ajánlotta fel egyszer Katalin.
— Köszönjük, de nem szükséges. Valahogy boldogulunk — válaszolta Júlia szelíd mosollyal.
Júlia azonban egyáltalán nem akart pénzt elfogadni az anyósától. Pontosan tudta, hogy Katalin később minden adandó alkalommal előhozná, és úgy tenné, mintha ezzel jogot szerzett volna beleszólni az életükbe.
— Ahogy gondoljátok — vont vállat Katalin. — Én felajánlottam. Csak remélem, marad annyi pénzetek, hogy Lillának ne kelljen kinőtt, régi holmikban járnia. Télen sokat nyúlt, az árak meg… hát, ti is látjátok.
— Megoldjuk, ne aggódjon — felelte Júlia halkan, anélkül hogy felnézett volna.
Valójában azonban semmiféle tartalékuk nem volt. Márkkal egyik fizetéstől a másikig éltek, és abban bíztak, hogy nyárra talán megemelik Márk bérét, akkor pedig rendesen fel tudják készíteni Lillát a következő tanévre. Addig Júlia esténként használt, de jó állapotú gyerekruhák után kutatott az interneten.
Teltek a hetek, de a helyzetük nem lett könnyebb. Ráadásul Katalin közben lakásavatót szervezett: eladta a régi, külvárosi garzonját, és vett helyette egy tágasabb, kétszobás lakást a belvárosban.
Júliának semmi kedve nem volt elmenni, mégsem tudta, hogyan utasíthatná vissza udvariasan a meghívást. Márk viszont örült, hogy találkozhat a rokonsággal, még akkor is, ha ezért újabb adósságba kellett verniük magukat.
— Júlia, van itthon boríték? Kölcsönkértem pénzt az ajándékra — mondta Márk péntek este, amikor hazaért.
Júlia a konyhából riadtan dugta ki a fejét.
— Már most? És mennyit akarsz adni?
— Nyolcvanezer forintot — válaszolta Márk, miközben leszámolta a bankjegyeket.
— Mennyit?! Márk, ez rengeteg! Kértelek, hogy ne kérj ekkora összeget!
— Akkor mennyit vigyünk? Csak nem állítunk be húszezer forinttal — morogta ingerülten.
— Mintha húszezer és nyolcvanezer között nem létezne semmi! Miből veszünk majd Lillának ruhákat? Legyen legalább csak negyvenezer. Te mondtad, hogy anyád megérti.
— Pszt!
— …csendesebben — suttogta Márk feszülten. — Lilla még meghallja. Nem kell tudnia, milyen gondjaink vannak. Anyám biztosan megértené, de én szégyellem magam. Odaadjuk a nyolcvanezret, aztán majd valahogy én visszapótolom.
Júlia mélyet sóhajtott. Már nem vitatkozott tovább. Értette, hogy a férje nem akar szégyenben maradni a rokonság előtt, mégis pontosan tudta: ez a pénz nagyon fog hiányozni a családi kasszából.
A lakásavatón egész este nyomott hangulatban ült. Márk a többiekkel nevetgélt, a rokonok koccintottak és beszélgettek, ő azonban fejben csak a számlákat, a kiadásokat és Lilla közelgő szükségleteit számolgatta.
— Júlia, mi ez a komor arc? — telepedett mellé Katalin, és játékosan oldalba bökte. — Valami baj van?
— Nem, semmi különös. Csak kicsit rosszul érzem magam.
— Csak nem beteg vagy? — húzódott hátrébb az anyósa óvatosan. — Vigyázz magadra, mert hamarosan nagy szükségem lesz rád. Te úgyis értesz a lakberendezéshez, nem? Szeretném kikérni a véleményed. Azt akarom, hogy ez a lakás igazi kis ékszerdoboz legyen: szép parketta, mutatós falak, rendes bútorok…
Katalin még hosszasan sorolta, mit hogyan képzel el a felújításnál, és egy pillanatra sem fogyott ki a szóból. Júlia mellette ült, udvariasan bólogatott, de valójában alig fogott fel bármit. A gondolatai egészen máshol jártak.
Másnap reggel újra összekaptak Márkkal.
— Talán kereshetnénk valami pluszmunkát — vetette fel Júlia. — Én elmehetnék egy csomagátvevő pontra, te meg esténként taxizhatnál.
— Na, azt már nem! — mordult rá Márk. — Fejezd be a pánikolást. Meg fogjuk oldani.
Csakhogy estére még rosszabbra fordult a helyzet. Lefekvés előtt megcsörrent a telefonja: Katalin hívta.
— Szép kis ajándék, mondhatom! Most bontottam ki a borítékotokat. Ti gúnyt űztök belőlem? Inkább el se jöttetek volna, mint hogy így megszégyenítsetek! — kiabálta felháborodva.
— Anya, ne haragudj, tudod, milyen helyzetben vagyunk… — próbált magyarázkodni Márk.
— Tudom! Éppen ezért mondom, hogy jobb lett volna, ha nem jöttök!
— Legközelebb kétszer is meggondolom, érdemes-e egyáltalán meghívni benneteket — dohogott tovább Katalin, miközben a boríték tartalmát forgatta a kezében.
Júlia, aki végighallotta a beszélgetést, falfehér lett.
— Mi baja volt vele? — kérdezte tanácstalanul.
— Valószínűleg az összeggel. Szerinted a nyolcvanezer forint kevés? — motyogta Márk.
— Kevés?! Többre számított?
— Az emberek többnyire mindig többre számítanak…
Júlia erre már nem felelt. Ha az anyósának ekkorák az elvárásai, talán valóban jobb lett volna otthon maradniuk.
Egy idő után Katalin látványosan megsértődött, és teljesen elhallgatott. Nem telefonált, nem írt, mintha megszakadt volna köztük minden kapcsolat. Náluk közben semmi sem lett könnyebb: a pénz ugyanúgy kifolyt a kezükből, Lilla pedig hol moziba vágyott, hol korcsolyázni szeretett volna menni, mint bármelyik gyerek.
Egyik nap Júlia már nem bírta tovább. A bevásárlólista fölé görnyedve számolgatott, húzogatott, aztán egyszer csak eltört benne valami, és sírni kezdett. Halk zokogását meghallotta a hétéves Lilla.
— Anya, te sírsz? — kérdezte óvatosan.
— Dehogy, kicsim, minden rendben — törölte le gyorsan a könnyeit Júlia.
— A pénz miatt, ugye? Hallottam, amikor apával vitatkoztatok — mondta a kislány, majd váratlanul néhány bankjegyet nyújtott felé. — Tessék. Vedd el. Hátha elég lesz valamire.
Júlia dermedten nézett rá.
— Lilla, honnan van nálad pénz?
— Ne haragudj… Kivettem a nagyi borítékjából. Nem akartam, hogy veszekedjetek. Azt gondoltam, nekünk most nagyobb szükségünk van rá. A nagyinak majd visszaadjuk, ha gazdagok leszünk.
— Lilla… — Júlia azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen.
Kiderült, hogy a borítékban nem a várt összeg lapult, hanem Lilla gyerekes kis megtakarítása: mindössze ezer-négyszáz forint.
Júlia végül megvette belőle a legszükségesebbeket, és senkinek sem szólt róla. Idővel Katalin haragja is enyhült, a viszonyuk pedig lassan rendeződni kezdett.
Júlia csak egy dologban volt biztos: Lilla nyugalma és biztonsága a legfontosabb. Minden mást valahogy majd átvészelnek.