— Öltözz fel — tette hozzá Márk hidegen. — Pontosan két perced van.
Az előszobában közben egyre magasabbra nőtt a zsákokból és csomagokból álló halom. Gábor kapkodva rángatta magára a farmerját, majdnem elbotlott a nadrágszárban. Az arca foltokban vörösödött ki, a dühtől és a tehetetlenségtől remegett.
— Ezt még nagyon meg fogod bánni! — vágta oda Eszternek. — Beadom a vagyonmegosztást! A lakás egy része engem illet, törvény szerint! Én is költöttem a felújításra!
— Ez a nagymamám lakása — emlékeztette Eszter nyugodt hangon. — A kocsi kulcsát viszont hagyd itt a komódon.
Gábor mozdulata félbeszakadt. A tekintete ide-oda cikázott, és egy pillanatra tiszta rémület villant át rajta.
— Hogy érted ezt? Nekem minden nap be kell járnom dolgozni!
— Az autó az én nevemen van. A törlesztőrészleteket hónapról hónapra én fizetem. Még a biztosításban sem szerepelsz. A kulcsokat tedd az asztalra.
Márk egyetlen, lassú lépést tett felé. Nem kellett többet mondania. Gábor összeszorított fogakkal, reszkető ujjakkal kotorászott a zsebében, előhúzta a kulcscsomót, majd dühösen a komód tetejére hajította.
Néhány perccel később a bejárati ajtó súlyos puffanással záródott be mögötte. Eszter a hirtelen elcsendesedett folyosón maradt, és hallgatta, ahogy Márk emberei lefelé cipelik a zsákokat a betonlépcsőn.
— Hogy vagy? — kérdezte Márk, és gyengéden átkarolta a vállát.
Eszter mély levegőt vett. Mintha először jutott volna igazán oxigénhez hosszú idő óta.
— Tudod, Márk… sokkal könnyebb lett — mondta halkan. — Olyan, mintha végre ledobtam volna magamról valami hatalmas terhet, ami eddig minden lépésnél visszahúzott.
A következő két hónap azonban nem a nyugalomról szólt, hanem iratokról, határidőkről és ügyvédi egyeztetésekről. Gábor beváltotta a fenyegetését: valóban keresetet nyújtott be a bíróságon.
Már az első tárgyaláson nagy szavakkal próbálták bizonygatni, mekkora érdemei voltak Gábornak a tágas lakás felújításában.
— Ügyfelem személyesen, napokon és éjszakákon át dolgozott azon, hogy megteremtse a közös családi otthont — jelentette ki magabiztosan a képviselője. — Ezért jelentős kártalanítást követelünk az általa létrehozott értéknövekedésért.
Eszter csendben ült az ügyvédje mellett. Amikor rájuk került a sor, egy vaskos dosszié került a bíró elé.
— Ebben a mappában megtalálhatók a kivitelezőkkel kötött hivatalos szerződések, valamint a részletes banki kimutatások — szólalt meg Eszter jogi képviselője. — Ezek egyértelműen igazolják, hogy az összes építőanyagot és munkadíjat kizárólag Eszter számlájáról fizették ki.
Az ügyvédnő rövid szünetet tartott, majd folytatta:
— Ezenfelül a bankszámlakivonatokból az is látszik, hogy a felperes a jövedelmének negyven százalékát rendszeresen, titokban az édesanyjának utalta. A családi kiadásokhoz való hozzájárulása legfeljebb néhány alkalmi, kisebb bevásárlásban merült ki.
Gábor arca egy csapásra megnyúlt. A száraz, pontos dokumentumokkal szemben sem ő, sem az ügyvédje nem tudott érdemi választ adni. A bíróság végül elutasította a volt férj megalapozatlan követeléseit.
Amikor Eszter kilépett az épületből, Mónika már ott várta. Őszi kabátja alaktalanul lógott rajta, mintha nem is rá szabták volna.
— Az utcára tetted a fiamat, egy fillér nélkül! — sziszegte rosszindulatúan. — Mondd, mégis mihez kezdjen most? Az én apró lakásomban nyomorog, egy régi, kihúzható fotelben alszik!
Eszter megállt, és hosszan, nyugodtan nézett rá.
— Mónika, ezt maga rontotta el — mondta végül. — Maga avatkozott bele a házasságunkba, és maga nevelte belőle azt az embert, aki csak elvárni tud, adni nem. Azt akarta, hogy mindig maga mellett legyen? Tessék, sikerült. A fia hazatért. Etesse, szolgálja ki, és élvezzék egymás társaságát. Én ebből nem kérek többet.
Ezzel kikerülte a megszeppent asszonyt, és határozott léptekkel elindult az autója felé.
Fél év telt el.
Eszter a tágas konyhájában állt. Az új sütőből sült zöldségek finom illata áradt, provence-i fűszerek meleg, otthonos aromájával keveredve.
Az asztalon fekvő telefon röviden megrezdült. Ismeretlen számról hosszú üzenet érkezett:
„Eszter, Gábor vagyok. Anya teljesen kikészít az állandó piszkálódásával és azzal, hogy mindent ellenőrizni akar. Mindent megértettem. Nagyon sok mindenben hibáztam. Találkozhatnánk? Kiveszek külön lakást, megígérem.”
Eszter lassan végigolvasta a sorokat. A szája szélén halvány, őszinte mosoly jelent meg. Már nem érzett haragot. Sértettséget sem. Csak enyhe csodálkozást amiatt, hogy valaha ilyen sokáig tűrte mások arcátlanságát.
Kitörölte az üzenetet, az újabb számot hozzáadta a tiltólistához, majd töltött magának egy pohár hideg citromos vizet. A panorámaablakon túl egymás után gyulladtak ki az utcai lámpák és a szomszédos lakások fényei. Előtte csendes, békés hétvége állt.