— Gábor — szólította meg Eszter halkan, de élesen. — Felfogod egyáltalán, mit mond most az anyád? Pénzt akar kérni tőlem azért, mert a saját konyhámban tönkreteszi az én alapanyagaimat.
Gábor kelletlenül felnézett a tányérjából.
— Eszter, ugyan már… anya nem mond hülyeséget. Időt szán rátok, főz, törődik velünk. Neked meg megvan hozzá a kereseted. Ennyire fájna segíteni az anyámnak?
Eszterből rövid, száraz nevetés tört ki. Inkább köhögésre hasonlított, mint valódi nevetésre.
— Segíteni? Ezt inkább pofátlan zsarolásnak hívják. Mónika, tőlem egyetlen forintot sem fog kapni. És most arra kérem, szedje össze a holmiját, és azonnal hagyja el a lakásomat.
Az anyósa arca egy pillanat alatt csúf vörös foltokkal telt meg. Látványosan a mellkasához kapott, mintha ott helyben érné a halálos sértés.
— Te hálátlan teremtés! — sikította felháborodva. — Én szívvel-lélekkel jöttem ide! Én kinek neveltem fel a fiamat? Hogy aztán valami idegen nő kidobjon engem?
Gábor olyan hirtelen ugrott fel, hogy a széke hangos csattanással vágódott neki a falnak.
— Elég legyen! — förmedt rá a feleségére. — Hogy mersz így beszélni az anyámmal?
— Egy olyan nővel beszélek, aki betolakodott az otthonomba, és még számlát is próbál benyújtani nekem — felelte Eszter nyugodt, kimért hangon.
Gábor egyetlen durva lépéssel ott termett előtte. Megragadta Eszter vállát, olyan erősen, hogy a nő nem tudott hátrálni. A férfi lendülete az asztal felé nyomta, szinte ráhajtotta a kihűlő húsos tányér fölé.
— Eszel, és fizetsz anyámnak! — parancsolta. — És meg ne próbáld még egyszer kinyitni a szádat.
Eszter egy hirtelen mozdulattal kiszabadította magát a szorításból. Hátralépett, kapkodva vette a levegőt. A válla sajgott. A férje tekintetében nem látott mást, csak egy gyenge ember dühét, akinek valaki végre megmutatta, hol is lenne a helye valójában.
Mónika közben az asztalnál ült, és leplezetlen elégedettséggel figyelte a jelenetet.
Eszter kihúzta magát. Az a furcsa, oda nem illő sajnálat, amelyet korábban még érzett irántuk, egy csapásra eltűnt. Két teljesen idegen ember állt vele szemben.
— Kifelé — mondta csendesen, de olyan súllyal, hogy Gábor önkéntelenül is fél lépést hátrált. — Reggelre egyetlen holmid se legyen itt.
Sarkon fordult, bement a hálószobába, és magára zárta a nehéz ajtót. A konyhából még jó darabig hallatszott Mónika felháborodott kiabálása. Aztán a bejárati ajtó nagyot csapódott: az anyósa távozott. Gábor a nappaliban, a kanapén maradt éjszakára.
Eszter az ágy szélén ült. Elővette a telefonját, megnyitotta a névjegyzéket, és felhívta azt a számot, amelyet fejből is tudott.
— Márk — szólt bele, amikor a bátyja felvette. — Szükségem van rád. Holnap reggel nyolcra. Hozd magaddal a fiúkat a szervizből.
Márk hangja egy pillanat alatt keménnyé és jéghideggé vált.
— Ki bántott?
— Gábor. Ideje elköltöznie, és kell valaki, aki gondoskodik róla, hogy ez gyorsan menjen.
— Pontban nyolckor ott vagyok — felelte röviden a bátyja.
Eszter lefeküdt, még csak be sem bújt a takaró alá. Álmot azonban nem talált. Fejben sorra vette, mi következik, mit kell intéznie, milyen lépéseket nem szabad elhalasztania.
Reggel pontosan nyolckor rövid csengetés hasított bele a lakás csendjébe.
Eszter már felöltözve várta őket; egyszerű, szigorú szabású melegítő volt rajta. Elfordította a zárat, és kinyitotta az ajtót. A küszöbön Márk állt. Mögötte két erős testalkatú férfi magasodott vastag munkásdzsekiben.
— Hol van? — kérdezte a bátyja halkan.
— A nappaliban. Alszik.
Eszter bement a kamrába, elővett egy tekercs erős, nagy méretű zsákot, majd szó nélkül átnyújtotta a férfiaknak.
Márk határozott léptekkel indult a nappali felé. Gábor a kanapén feküdt, a takarót a fejére húzva. A bátyja odalépett hozzá, és egyetlen mozdulattal lerántotta róla a plédet.
— Ébresztő. Végállomás.
Gábor felriadt, rémülten dörzsölte duzzadt szemét. Amikor meglátta a fölé magasodó három komor férfit, ösztönösen a kanapé támlájához préselődött.
— Maguk meg kik? Mi folyik itt? Eszter! — visította éles hangon. — Mi ez az egész cirkusz?
— Ez nem cirkusz, Gábor — mondta Eszter nyugodtan, miközben a nappali ajtófélfájának támaszkodott. — Ez költözés. Anyukád biztosan örömmel vár.
A szervizből jött fiúk összeszokottan dolgoztak. Kinyitották a szekrényajtókat, és válogatás nélkül pakolták a ruhákat a vastag, sötét zsákokba. Ingek, nadrágok, pulóverek — minden ugyanabba a kupacba került.
Gábor talpra ugrott, pánikszerűen próbálta megállítani az egyik férfit.
— Hé, óvatosabban! Eszter, elment az eszed? Beszéljük meg normálisan! Tegnap csak elragadtattam magam!
Márk könnyedén félretolta, és a karjával elzárta előle az utat.
— Beszélgetni mostantól már csak ügyvéden keresztül fogsz.