— Abból telik arra is, hogy te nyugodtan aludj éjszakánként, és eszedbe se jusson, mennyi lesz a villanyszámla.
Gábor arca egy pillanat alatt bíborszínűre váltott. Hangosan kifújta a levegőt, aztán úgy viharzott ki az előszobába, mintha üldöznék. A bejárati ajtó nagyot csattant mögötte. Nyilván az anyját indult vigasztalni.
Eszter lehunyta a szemét. Napról napra világosabban látta, hogy a házasságukon nem apró karcolás keletkezett, hanem mély repedés. A férje még a legkisebb felelősséget sem akarta vállalni, inkább mindig az anyja tekintélye mögé bújt, mintha még mindig gyerek volna.
Hétfőn, az ebédszünetében Eszter beugrott egy ügyvédhez. A vékony keretes szemüveget viselő, szigorú tekintetű nő alaposan átnézte a lakás papírjait.
— A nagymamától örökölt ingatlan egy évvel a házasságkötés előtt került az ön nevére — állapította meg, majd bólintott. — Ebben nincs semmi vitatható. A férjének ehhez a lakáshoz jogilag semmiféle tulajdoni igénye nem lehet.
Eszter ezután még aláírt néhány kiegészítő iratot is, amelyek rögzítették, hogy a nemrég elvégzett felújítás költségeit ő állta. A dokumentumok súlya furcsa módon megnyugtatta; mintha valami kapaszkodót kapott volna a kezébe.
Szerdára valamelyest oldódott otthon a feszültség. Gábor csendesebb volt a szokásosnál, és hazafelé még Eszter kedvenc zöld teáját is megvette. Eszter úgy érezte, talán meg kellene próbálniuk békésebben közeledni egymáshoz.
— Gábor, mi lenne, ha pénteken csinálnánk egy rendes vacsorát? — vetette fel este. — Kiugrom a termelői piacra, veszek szép pulykahúst, friss spárgát, készítünk hozzá valami könnyű mártást. Csak ketten lennénk, vendégek nélkül.
Gábor szeme felcsillant.
— Ez nagyon jó ötlet — mosolyodott el. — Én hozok sajtot meg gyümölcsöt.
Csütörtökön Eszter nem kevés pénzt hagyott ott a piacon. A hűtő polcára gondosan becsomagolva került a súlyos, friss pulykafilé, mellé a roppanós spárga és az illatos zöldfűszerek. Már előre elképzelte a péntek estét: csend, meleg fények, nyugodt beszélgetés.
Pénteken azonban káosz lett a munkahelyén. Egy beteg heves reakciója miatt két órával tovább kellett bent maradnia. Mire az autóval befordult a ház elé, már fél nyolc felé járt az idő.
Felfelé menet arra gondolt, hogy első dolga lesz kivenni a húst a hűtőből, aztán gyorsan beáll a zuhany alá, és végre kifújja magát.
Ám amint résnyire nyitotta az ajtót, nehéz, émelyítő szag csapta meg. Sült bolti majonéz és olvadt, olcsó sajt tömény párája terjengett a lakásban.
Eszter mozdulatlanná dermedt a küszöbön. Az előszobában ott sorakozott Mónika csizmája. A konyhából pedig az anyósa hangja szűrődött ki.
— Ó, Esztikém! — énekelte Mónika, amikor a menye megjelent az ajtóban. — Már nagyon vártunk téged.
Az asszony a sütő mellett állt, a konyhaasztalon pedig egy hatalmas alumíniumtepsi terpeszkedett.
Eszter körbenézett. A munkalapon a drága spárga fás, levágott végei hevertek hagymahéjjal összekeveredve. A tepsiben valami felismerhetetlen étel pihent, vastag, megkeményedett sajtréteg alatt, fehér mártásba fullasztva.
— Gondoltam, benézek az én Gáborkámhoz — kezdte hadarni Mónika. — Aztán látom ám, hogy ott van a hűtőben az a hús. Meg ez a spárgának nevezett fűféle… hát önmagában semmi értelme. Felaprítottam, tettem hozzá krumplit, jó sok hagymát, rá a húst, az egészet megszórtam sajttal, és már kész is a rendes vacsora.
Eszterben ekkor némán elpattant az a vékony szál, amely eddig még valahogy összetartotta a türelmét.
A tönkretett pulykát nézte, amelyet a gyomra ebben a formában biztosan nem tudna elviselni, aztán Gábor elégedett arcára pillantott. A férje már a villájával piszkálta a saját adagját.
— Megkértem, hogy ne nyúljon az ételeimhez — mondta Eszter olyan halkan, hogy Gábor akaratlanul is abbahagyta a rágást.
— Jaj, ugyan már — legyintett Mónika, miközben óriási porciót lapátolt a fia tányérjára. — Nem mindegy, ki főzte meg? A lényeg, hogy laktató legyen. Te fáradtan hazaestél a munkából, a vacsora pedig már az asztalon vár. Ülj le szépen, és egyél.
Ezzel nagy csattanással letett Eszter elé egy tányért, rajta egy alaktalan, zsíros darabbal.
— Ja, és ha már itt tartunk — ült le Mónika velük szemben, ujjait összefűzve maga előtt. — Számolgattam egy kicsit. Nem könnyű nekem a város másik végéből idejárni. Az alapanyagok is drágák manapság, néha én is veszek ezt-azt a saját pénzemből. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy én itt dolgozom a tűzhely mellett.
Eszter lassan az anyósára emelte a tekintetét.
— Miféle munkáról beszél?
— A főzésről, drágám — mosolygott rá Mónika leereszkedő kedvességgel. — Tudod te, mennyit hagytok ott éttermekben? Én meg házi kosztot teszek elétek. Úgy gondoltam, havi százezer forint teljesen méltányos lenne. Te csak átutalod nekem a kártyámra, én pedig hetente kétszer itt hagyok nektek pár teli fazekat. Mindenki jól jár.
Néhány másodpercig csak az ablakon túl zúgó szél hangja hallatszott.
Eszter a férjére nézett. Gábor kitartóan rágott.