A kulcs éles, kellemetlen csikorgással fordult el a zárban. Eszter még a kabátját sem tudta levenni, amikor a saját lakása mélyéről máris megcsapta a túlhevített napraforgóolaj nehéz szaga, összekeveredve a kissé odakapott pirított hagyma fojtó illatával.
Egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Az előszoba világos járólapján idegen, kitaposott csizmák álltak ferdén, talpukon rászáradt utcai mocsokkal.
Mónika megint úgy viselkedett, mintha ez az otthon az övé lenne. Az anyósa az utóbbi időben szokásává tette, hogy minden pénteken beállít. Eleinte ezt úgy adta elő, mint önzetlen segítséget a folyton elfoglalt menyének, ám a látogatások nagyon hamar tolakodó birtokfoglalássá változtak.
— Gáborkám, vegyél még egyet, frissen sütöttem a fasírtot! — hallatszott ki a konyhából Mónika élénk, elégedett hangja.
Eszter lerúgta a cipőjét. A füle még mindig zúgott a fogászati rendelőben ledolgozott tízórás műszak után. Semmi másra nem vágyott, csak egy forró zuhanyra és csendre. Ehelyett azonban kénytelen volt a hívatlan vendég lakomájának zajai felé indulni.
Mónika a tűzhelynél állt. Ünnepélyes blúza fölé kifakult, sokat mosott kötényt kötött. Gábor az asztalnál ült, és szorgalmasan rágott; az állán zsíros fény csillant.
— Ó, megjött Eszterke — fordult meg az anyósa, miközben egy kockás konyharuhába törölte a kezét. — Moss kezet, aztán ülj le. Főztem nektek annyit, hogy hétvégén ne kelljen a tűzhely mellett ácsorognotok.
Eszter a konyhaajtófélfának támaszkodott.
— Jó estét, Mónika. Köszönöm, de holnapra éttermi vacsorát terveztünk.
— Ugyan már, minek kidobni a pénzt az ablakon! — horkant fel az asszony, és a használt serpenyőt egyenesen a tiszta pultra tette. — Otthon egészségesebb. Meg finomabb is. Azok a helyek csak tönkreteszik az ember gyomrát. Ugye, kisfiam?
Gábor a tányérja fölül valami beleegyezésfélét hümmögött, anélkül hogy abbahagyta volna az evést. Ilyenkor pontosan úgy festett, mint egy elkényeztetett kamasz, akinek az anyja odatette elé a kedvenc falatját.
Eszter a mosogatóhoz lépett, hogy vizet töltsön magának, de hirtelen mozdulatlanná dermedt. A szemetesben ott hevert egy üres üvegcse: a ritka, hidegen sajtolt tökmagolajé.
— Mónika — szólalt meg Eszter, és a hangja akaratlanul is megremegett. — Ezen az olajon sütötte a fasírtot?
Az anyósa értetlenül pislogott rá.
— Hát persze. A napraforgó elfogyott, ez meg ott állt a szekrényben. Kicsit furcsa volt a szaga, olyan magos, de nyomtam bele több fokhagymát, és teljesen jó lett.
— Ez hidegen sajtolt olaj — mondta Eszter igyekezve nyugodt maradni. — A gasztroenterológusom javaslatára veszem, kifejezetten az étrendemhez. Sütni tilos vele, mert hevítéskor káros anyagok szabadulnak fel belőle. Ön nagyon jól tudja, hogy emésztési problémáim vannak.
Néhány másodpercig csak a hűtő halk zúgása töltötte be a konyhát. Gábor végre felnézett a fasírtja mellől, és elégedetlenül összevonta a szemöldökét.
— Eszter, most komolyan, miért kell rögtön felkapnod a vizet? Anya értünk fáradozott, fél napot állt a konyhában. Nem mindegy, milyen olajon sütötte? Finom lett, nem?
— Pontosan — húzta össze a száját Mónika. — Az ember jót akar, cserébe meg csak szemrehányást kap. Mintha egy kis olaj olyan nagy ügy volna. A saját férjedtől sajnálod?
Ha Eszter visszavág, azonnal számító, hisztérikus nőnek bélyegzik. Ha hallgat, azzal engedélyt ad a további önkényeskedésre. Végül szó nélkül letette a poharat, megfordult, és bement a hálószobába. Egész héten páciensekkel dolgozott, abban reménykedve, hogy legalább a hétvégéje nyugodt és kényelmes lesz. Most pedig egy idegen ember parancsolgatott a saját otthonában.
A szombat reggel szemrehányásokkal indult. Gábor idegesen járkált a nappaliban, miközben az ingét gombolta.
— Tegnap borzalmasan viselkedtél — jelentette ki, egyenesen a feleségére nézve. — Anya sírva ment haza. Nyugtatót kellett bevennie, hogy le tudjon csillapodni.
— Én kértem, hogy idejárjon? — Eszter a fotelben ült, és nem mozdult. — Gábor, nekem nincs szükségem szakácsnőre. Tudok rendelni, vagy elkészítem magamnak azt, amit egyáltalán megehetek. Anyád átpakolja a holmijaimat, és tönkreteszi a drága diétás alapanyagaimat.
— Ő törődik velünk! — emelte fel a hangját a férje. — Nem úgy, mint te. Te mindig a munkáddal vagy elfoglalva, itthon meg kong az ürességtől minden.
— Az én lakásomban élünk, én fizetem az autónk költségeit, és az élelmiszert is teljes egészében én veszem — válaszolta Eszter lassan, minden szót külön hangsúlyozva. — Az én keresetemből működik ez a háztartás.