— De a zárakat akkor sem szerelem le.
Gábor nem válaszolt. Kisvártatva kiment, Nóra pedig egyedül maradt a lakásban azzal a furcsa, hideg csenddel, amely a viták után ül rá a falakra.
Erika hétfőn telefonált újra. Ezúttal nem Nórát hívta, hanem Gábort, de olyan hangerővel beszélt, hogy Nóra a másik szobából is elkapott néhány szót. Lehetetlen… mindig ez van… én csak kértem… Gábor halkan felelgetett, rövid, elharapott mondatokkal. Aztán megjelent a dolgozószoba ajtajában. Kopogott is, ami már önmagában szokatlan volt.
— Anya azt mondja, szombaton megbántottad.
Nóra felnézett a monitorról.
— Azt mondtam, nem adom át a dolgozószobámat. Ez sértés?
— Hát… a hangnemed…
— Gábor. — Nóra levette a szemüvegét, és letette maga mellé az asztalra. — Beszéljünk végre őszintén. Kinek az oldalán állsz?
A férfi kinyitotta a száját, aztán becsukta. Végül valami olyasmit mondott, hogy nem kellene oldalakra szakítani a családot, hogy mindannyian egy csónakban eveznek, és valahogy kompromisszumot kell találni. Minden szava szépen hangzott, csak éppen semmi súlya nem volt. Olyan üresen kongott, mint egy feneketlen doboz.
— Rendben — bólintott Nóra. — Akkor ajánlok egy kompromisszumot: Lilla a nappaliban marad, a dolgozószoba az enyém, és ezt a témát senki nem hozza fel többé előttem. Ezt még el tudom fogadni.
Gábor azt mondta, át kell gondolnia, és elment.
A fordulat váratlanul érkezett. Szerda este volt, fél hét körül.
Nóra egy tárgyalásról tartott hazafelé taxival. Az ablakon át nézte az esti várost, a sugárút sárgán fénylő lámpáit, a lassan mozduló kocsisort. Ekkor rezegni kezdett a telefonja. Ismeretlen szám.
Felvette.
— Nóra? — kérdezte egy női hang. Nem volt fiatal, kissé rekedtnek tűnt. — Mária vagyok. Erika húga. Lilla anyja.
Nóra kihúzta magát az ülésen.
— Hallgatom.
— Azért keresem, mert kellemetlenül érzem magam emiatt az egész ügy miatt. — A vonal másik végén rövid csend támadt. — Erika felhívott, és természetesen a saját változatát adta elő. Csakhogy én ismerem a nővéremet. És Lillát is.
— Mit tud róluk? — kérdezte Nóra óvatosan.
Mária egy pillanatig nem felelt.
— Lilla nem vált el. Ő ment el. Egy férfitól, akinek tartozik. Nem kevés pénzzel. Erika találta ki ezt a válásos történetet, hogy megsajnálják. Lilla azért jött ide, hogy elbújjon, érti? A nővérem pedig úgy gondolta, az önök lakása éppen megfelelő hely lesz ehhez.
A taxi megállt egy piros lámpánál. Nóra mereven nézte a jelzőlámpát.
— Miért mondja ezt el nekem?
— Mert úgy sejtem, önnek van esze — felelte Mária egyszerűen. — És mert nem akarom, hogy mások gondjait becipeljék egy idegen otthonba. Ez nem tisztességes.
Még néhány percig beszéltek. Amikor Nóra letette a telefont, a taxi már a házuk elé kanyarodott.
Nem szállt ki azonnal. Ült még egy kicsit a hátsó ülésen, és az előcsarnok kivilágított ablakait figyelte.
Szóval így áll a dolog.
Otthon nem kezdett bele rögtön. Megvacsorázott, elmosogatott, végigpörgette a híreket. Lilla a nappaliban ült, Gábor olvasott. Minden olyan volt, mint bármelyik hétköznapi estén.
Csak később, lefekvés előtt, amikor már kettesben maradtak a hálószobában, mondta el Gábornak. Nyugodtan, fölösleges körök nélkül. Mária hívását. A tartozást. Azt, hogy a lakásukat nem családi szeretetből választották ki, hanem azért, mert biztonságos búvóhelynek tűnt.
Gábor hallgatott. Most először valóban figyelt. Nem szólt közbe, nem védekezett, nem próbált azonnal magyarázatot gyártani. Nóra látta rajta, ahogy lassan átrendeződik benne valami. Olyan volt, mint amikor valakinek utólag elmagyaráznak egy bűvésztrükköt, és hirtelen minden mozdulat értelmet nyer.
— Biztos vagy ebben? — kérdezte végül.
— Hívd fel Máriát — mondta Nóra, és bediktálta a számot. — Beszélj vele te magad.
Gábor másnap reggel telefonált. A beszélgetés nagyjából húsz percig tartott. Nóra ezalatt a dolgozószobában dolgozott, csukott ajtó mögött, a saját íróasztalánál, az ablak mellett. Mellette ott állt a kedvenc bögréje, a polcon pedig a régi, Tátrában készült fénykép.
Amikor Gábor bekopogott és belépett, úgy nézett ki, mint akit alaposan arcul csapott a hideg víz.
— Beszélnem kell anyámmal — mondta.
— Igen — felelte Nóra.
— És Lillával is.
— Azzal is.
Gábor még toporgott egy pillanatig az ajtónál.
— Nóra… ne haragudj. Előbb kellett volna meghallanom, amit mondasz.
Nóra csak nézte. Nem diadallal, nem kárörömmel. Egyszerűen látta maga előtt a fáradt férfit, aki éppen most jött rá, hogy azok vezették félre, akikben feltétel nélkül megbízott.
— Végül meghallottad — mondta csendesen.
Lilla pénteken költözött el. Gyorsan ment minden, szinte szó nélkül: összepakolta a bőröndjét, taxit hívott, felvette a kabátját. Búcsúzáskor hosszan Nórára nézett. Nem gyűlölettel, inkább mérlegelve. Mintha el akarná raktározni magában az arcát.
— Kemény nő vagy — mondta az ajtóban.
— Nem — válaszolta Nóra. — Csak tudom, hol van az otthonom.
Az ajtó becsukódott mögötte.
Nóra visszament a dolgozószobába, és kinyitotta az ablakot. Az utcáról felszűrődött a város zaja: autók moraja, távoli beszédhangok, valahonnan zene foszlányai. A zsebébe nyúlt, elővette a kulcsot — azt a kicsit, amely átmelegedett a tenyerétől —, és letette maga elé az asztalra.
Csak úgy.
Hogy lássa.