Teljesen véletlenül hallotta meg.
Aznap a szokásosnál hamarabb ért haza a futásból. Halkan nyitott be; a gumitalpú edzőcipő nem koppant a padlón. A nappali felől Lilla hangja szűrődött ki. Videóhívásban beszélt valakivel, feltűnően hangosan, minden óvatosság nélkül.
— …nem, valahogy furcsa. Bezárkózik abba a szobájába, mint egy kisegér. Gábor teljesen normális, de ő… hát nem is tudom. Erika néni szerint mindig ilyen volt. Olyan, aki mindent magában tart, és közben a saját feje után megy…
Nóra megállt az előszobában. Talán öt másodpercig mozdulatlanul állt, aztán bement a konyhába, töltött magának vizet, és lassan, kortyonként kiitta az egész poharat.
Erika néni szerint.
Tehát beszélnek róla. Tehát Erika felhívogatja Lillát, és mesél neki. De vajon mit? Hogy Nóra mennyire elviselhetetlen volt éveken át? Hogy sosem hagyta magát megtörni? Hogy nem lehetett úgy hajlítgatni, ahogy nekik kényelmes lett volna?
Érdekes.
Erika szombaton jelent meg. Természetesen megint előzetes telefon nélkül, természetesen megint táskákkal felszerelkezve. Ezúttal tortát is hozott, és olyan arckifejezést, mintha nem látogatóba érkezett volna, hanem egy már megnyert csatát jött volna megünnepelni.
Hárman ültek a konyhában: Erika, Gábor és Lilla. Valami közös családi történetről beszélgettek, olyan emlékeken nevettek, amelyekből Nóra eleve ki volt zárva. Ő lefőzte a kávét, kitette a csészéket az asztalra, majd leült közéjük. Nem azért, mert kedve volt hozzá. Hanem mert ez az ő konyhája volt.
— Lillácska, találtál már valamit? — kérdezte Erika kedveskedő hangon. — Munkát, lakást, bármit?
— Nézelődöm — felelte Lilla könnyedén. — Nem sürgős.
Nem sürgős.
Fél évre jött, de nem sürgős.
— Nóra — fordult felé hirtelen Erika azzal a mosollyal, amelytől az embernek ösztönösen összeszorul a gyomra —, azért azt te is belátod, hogy a dolgozószobát előbb-utóbb fel kell majd szabadítani. Ugye? A nappali kanapéja nem megoldás hosszabb távon egy embernek.
— Erika — mondta Nóra nyugodtan —, a dolgozót nem fogom átadni. Sem előbb, sem utóbb.
— Nóra… — kezdte Gábor.
— Nem — állt fel, és magához vette a csészéjét. — Ez a válaszom. És ezen nem fogok változtatni.
Kiment a konyhából. A háta mögött azonnal halk, sietős neszezés támadt, olyan, mint amikor valaki gyorsan lapozgat, hogy megtalálja a megfelelő oldalt.
A dolgozóban magára zárta az ajtót, leült az íróasztalhoz, és hosszú percekig bámulta a laptop képernyőjét. Egyetlen sort sem fogott fel abból, ami előtte volt.
Valami elmozdult. Nem hirtelen, nem látványosan, de biztosan. Úgy, mint egy hajszálrepedés a falban: eleinte észre sem veszi az ember, aztán egy napon rádöbben, hogy a repedés már a plafontól a padlóig fut.
És a legkülönösebb az volt, hogy Nóra alig érzett dühöt.
Gondolkodott.
Ez pedig sokkal veszélyesebb volt.
Vasárnap reggel mindenkinél korábban kelt.
A lakás még aludt. Gábor a hálószoba csukott ajtaja mögött, Lilla pedig a kihúzott kanapén, takaró alá bújva. Nóra kávét főzött, kinyitotta a laptopját, és higgadt, aprólékos alapossággal megtette azt, amin három napja járt az esze. Felment egy ingatlanközvetítő oldalra, megnyitotta az albérletek rovatát, és egyszobás lakásokat kezdett nézegetni.
Nem azért, mert már döntött.
Azért, mert tudni akarta, milyen lehetőségei vannak.
Csak tudni.
A képernyőn sorakozó összegek nagyon is valóságosnak tűntek. Kellemetlenül magasak voltak, de nem elképzelhetetlenek.
Amikor lépteket hallott a folyosóról, lehajtotta a laptop fedelét.
Lilla jelent meg a konyhában, mintás selyempizsamában, telefonnal a kezében, és olyan természetességgel, mintha legalább egy éve ott lakna. Amikor meglátta Nórát, egy pillanatra megtorpant, aztán mégis elmosolyodott. Ez a mosoly már önmagában idegesítette Nórát: túl gyors volt, túl begyakorolt, túl készséges.
— Jó reggelt. Van kávé?
— Van — felelte Nóra. — Főzöl magadnak. A kotyogós ott van a tűzhelyen.
Lilla alig észrevehetően felvonta a szemöldökét, majd odament a tűzhelyhez. Egy ideig egyikük sem szólt. A kávé halkan fortyogni kezdett, az ablakon túl pedig morajlott a város.
— Figyelj — szólalt meg Lilla hirtelen, anélkül hogy hátrafordult volna —, tulajdonképpen mi bajod van velem? Én nem tehetek róla, hogy így alakult.
— Nekem veled személy szerint nincs bajom — mondta Nóra egyenletes hangon. — Egyszerűen nem adtam beleegyezést ahhoz, hogy ideköltözz. Ez nem ugyanaz.
— De Gábor beleegyezett.
— Gábor nem az egyetlen ember, aki ebben a lakásban él.
Lilla megfordult a csészéjével a kezében, és Nórára nézett. A mosoly eltűnt az arcáról. Ugyanaz az éles, figyelő tekintet jelent meg a szemében, amelyet Nóra már az első napon észrevett.
— Erika néni mondta, hogy nehéz természeted van.
— Erika sok mindent mond — válaszolta Nóra, majd felállt. — Jó kávézást.
Gáborral még aznap este került sor a beszélgetésre. Nem veszekedés volt. Beszélgetés. És talán éppen ettől volt rosszabb.
Nóra egyenesen kimondta: ez így nem mehet tovább. Nem azért, mert Lilla rossz ember volna; ez az egész nem is Lilláról szólt. Hanem arról, hogy a férje egy olyan döntést hozott meg, amely mindkettejüket érintette, de őt nem kérdezte meg. Még csak nem is figyelmeztette. Egyszerűen kész tények elé állította a konyhában, mellékesen, mintha csak arról lenne szó, hogy vesznek-e egy új serpenyőt.
Gábor sokáig hallgatott. Aztán végül ennyit mondott:
— Szerintem túlreagálod.
— Talán — felelte Nóra.