Alacsony termetű volt, sötét hajú, a tekintete pedig szokatlanul éber; olyan szemekkel nézett körbe, amelyek mintha mindent azonnal felmértek volna. Szép volt, ezt Nóra kénytelen volt elismerni. Csakhogy ebben a szépségben akadt valami hegyes, valami fürkésző, amitől az ember nem egészen tudott megnyugodni.
— Jaj, te biztosan Nóra vagy! — szólalt meg Lilla, és szélesen elmosolyodott, úgy, ahogy azok mosolyognak, akik pontosan tudják, milyen hatást keltenek másokban. — Én Lilla vagyok. Annyi jót hallottam már rólad!
Nóra magában csak annyit gondolt: ugyan kitől?
— Jó estét — felelte udvariasan.
Gábor közben kilépett a lakásból, megölelte Lillát, két puszit adott neki, aztán már nyúlt is a bőröndért. Nóra némán figyelte, ahogy a férje bevonszolja a csomagot az előszobába, közben lelkesen magyarázza, hogy „gyere, érezd magad otthon”, majd a dolgozószoba felé int. És abban a pillanatban megpillantotta a zárt ajtót, rajta az új zárral.
A csend nem tartott sokáig. Talán három másodpercig. Nóra mégis pontosan érezte a súlyát.
— Öö… — Gábor lassan felé fordult. — Nóra, te bezártad a dolgozót?
— Igen. Ott vannak a munkához szükséges irataim és anyagaim, nem szeretném nyitva hagyni őket. — Nóra levette a kabátját a fogasról, aztán mégis inkább visszavette. — Egyébként mondtam már: nincs külön szoba. Lilla, a nappaliban a kanapé szerintem kényelmes lesz, ki lehet nyitni.
Azzal elindult kifelé. Nem csapta be maga mögött az ajtót, nem rendezett jelenetet. Egyszerűen kilépett, lement a földszintre, és gyalog indult tovább az utcán.
Odafent, az ötödiken, ott maradt a lakás. Nóra biztos volt benne, hogy ezekben a percekben éppen elkezdődik egy beszélgetés. Méghozzá nem halk.
De a zárakat már kicserélte.
Gábor húsz perc múlva hívta. Nóra éppen a Május 1. utcai éjjel-nappali gyógyszertár előtt haladt el, amikor meglátta a kijelzőn a nevét. Egy pillanatig nézte, aztán visszacsúsztatta a telefont a zsebébe. Nem dacból. Egyszerűen nem volt képes a járda szélén, elrobogó autók és egy tacskót sétáltató idős férfi mellett belekezdeni ebbe.
A saroknál beült egy kávézóba. Kicsi hely volt, faasztalokkal, a levegőben kardamom illatával. Rendelt egy cappuccinót, leült az ablak mellé, és csak akkor vette elő újra a készüléket.
Három nem fogadott hívás Gábortól. Egy üzenet: „Te teljesen normális vagy?”
Nóra letette a telefont az asztalra, és kinézett az utcára.
Normális. Érdekes kérdés.
Este tíz felé ért haza. A lakásban csend uralkodott, méghozzá olyan csend, amely már-már gyanúsnak hatott. Lilla a nappaliban ült a kanapén, maga alá húzott lábbal, laptop a térdén; még a fejét sem emelte fel, amikor Nóra belépett. Gábor a konyhában volt. Sört ivott, és a falat bámulta.
— Beszélnünk kellene — mondta.
— Beszéljünk — bólintott Nóra, felakasztotta a kabátját, és bement utána a konyhába.
A vita végül halk maradt, és éppen ettől volt rosszabb, mintha kiabáltak volna. Gábor az anyjáról beszélt, arról, hogy ilyet nem lehet csinálni, hogy a család nem valamiféle hotel, ahol mindenkinek saját, elkerített területe van. Nóra hallgatta, és közben egyre erősebben érezte: nem is Gábort hallja igazán. Erika mondatai szóltak belőle, Erika hangsúlyai, Erika érvei, Erika logikája. A férjéből ebben a hosszú fejtegetésben alig maradt valami saját.
— Gábor — szakította félbe nyugodtan Nóra —, te azt szeretnéd, hogy egy számomra idegen ember fél évig a lakásunkban éljen. Én ezt nem szeretném. Ezen nincs mit megbeszélni.
— Nem idegen! A rokonom!
— Nekem az.
Gábor szó nélkül ment aludni. Nóra még sokáig a konyhában maradt, és hallgatta, ahogy Lilla a nappaliban halkan telefonál. Időnként felnevetett. Berendezkedett.
Erika másnap reggel hívta, amikor Nóra a metrón ült, úton egy ügyféltalálkozóra. A név felvillant a képernyőn, Nóra pedig felvette.
— Nórácska — kezdte az anyósa olyan hangon, amelyben a méz és a méreg nagyjából egyenlő arányban keveredett —, hát mondd csak, miért kellett tegnap ilyen csúnyán viselkedned? Szegény lány megérkezett, fáradt volt az út után, te pedig…
— Erika, most metrón vagyok, alig hallom.
— Nem tartalak fel! Csak annyit szerettem volna mondani, hogy nyisd ki azt a dolgozószobát. Ugyan, mi bajod lehet belőle? Hiszen ott csak könyvek vannak!
— Az a munkahelyem.
— Nóra. — Erika hangja egy csapásra megváltozott. Eltűnt belőle az édesség, szárazabb lett és keményebb. — Ugye felfogod, hogy Lilla az én kérésemre jött? Hogy én kértem meg Gábort, hogy fogadja be? Hogy ez az én szavam volt?
— Felfogom — mondta Nóra. — Az ön szava. Nem az enyém.
A szerelvény befutott az alagútba, a vonal megszakadt. Nóra eltette a telefont, és néhány másodpercre lehunyta a szemét.
Most kezdődött el igazán.
Lilla különös jelenségnek bizonyult. Három nap sem kellett hozzá, és már áthelyezte a vázát a nappaliban, megkérte Gábort, hogy javítsa meg a polcot a fürdőszobában — „te úgyis értesz hozzá, ugye?” —, és valahogy észrevétlenül elfoglalta a hűtő nagy részét a joghurtjaival meg az ételes dobozaival. Mindezt könnyedén tette, mosolyogva, olyan természetességgel, mintha csupán segítene kényelmesebbé tenni a közös életet. Nóra azonban észrevette az apróságokat.
Például azt, hogy Lilla soha nem tőle kért semmit. Mindig Gáborhoz fordult. Ez nem véletlen volt, hanem módszer.
Vagy azt, hogy amikor Nóra esténként a dolgozóban dolgozott, zárt ajtó mögött, Lilla többször is elhaladt előtte. Lassan. Úgy, mintha fülelne. De vajon mire?
Aztán eljött az a beszélgetés is, amelynek Nóra véletlenül lett a fültanúja.