— Te egyáltalán hallod, amit mondok? — Gábor úgy robbant be a konyhába, mintha valaki hátulról belökte volna, aztán olyan erővel csapta le a bögréjét a pultra, hogy a kávé kilöttyent a fehér csempére. — Hagyd már abba azt a lábosokkal való piszmogást, fontos dologról beszélek!
Nóra nem fordult hátra. Éppen a krumplis fazekat emelte le a tűzhelyről, óvatosan, két kézzel; a gőz felkúszott az arcáig, és párás fátyolként lengte körül. Várt egy pillanatot, csak azután szólalt meg.
— Hallak. Mondd.
— Anya telefonált. Az unokahúga… tudod, Lilla… idejön a városba. Nem pár napra. Fél évre, talán még tovább. Szóval nálunk fog lakni egy ideig. Ennyi.
Nóra letette a fazekat a mosogatóba, majd lassan megfordult. Úgy nézett a férjére, mintha az imént valami teljesen ismeretlen nyelven közölt volna vele valamit.
— Nálunk? Ezt pontosan melyik helyiségre érted?
— Hát hol máshol? — Gábor megvonta a vállát, mintha a kérdésnek semmi súlya nem lenne. — A dolgozószobádban. Van ott kanapé.
Hát persze.
A dolgozószoba. Három év alatt rakta össze apránként: a polcokat, a lámpát, az ablak mellé állított kedvenc íróasztalt, ahol esténként csendben tudott dolgozni. Nem vendégszoba volt. Nem átjáró. Nem valaki más ideiglenes fekhelye. Az az ő tere volt. Az ő levegője.
— Gábor — mondta higgadtan —, a dolgozószobámat nem adom oda.
— Nóra, ezt az anyám kéri! — A férfi hangja azonnal magasabbra csúszott, azon a jól ismert, begyakorolt úton. — Felfogod te, milyen kínos nemet mondani?
— Tökéletesen felfogom.
Gábor olyan arccal meredt rá, amit Nóra kívülről ismert: lehetetlen vagy, mindig ezt csinálod, miért nem lehet egyszer emberien viselkedni. Aztán elővette a telefonját, és kivonult az előszobába, hogy felhívja az anyját, jelentést tegyen, panaszkodjon.
Nóra megtörölte a kezét a konyharuhában, és kinézett az ablakon.
Erika, az anyósa, másnap minden előzetes figyelmeztetés nélkül állított be. Fél tizenkettőkor csengetett fel a kaputelefonon, éppen akkor, amikor Nóra végre leült volna dolgozni. A lakásba a rá jellemző módon lépett be: kissé oldalazva, mintha még az ajtónak is szívességet tenne azzal, hogy áthalad rajta. Szatyrokat hozott, és vele együtt betódult az állandó parfümjének, a Climat-nak az illata is, amelyről Nórának gyerekkora óta a fejfájás jutott eszébe.
— Csak pár percre ugrottam be — közölte Erika, miközben a levegőt puszilta meg Nóra arca mellett. — Gondoltam, jobb, ha mi ketten beszéljük meg. Női módra.
Női módra. Vagyis Gábor nélkül, hogy ne legyen, aki közbeszóljon.
Leültek a konyhában. Erika elővett a szatyrából néhány alufóliába csomagolt pogácsát, szépen kirakta az asztalra. Ez a látványos gondoskodás nála mindig annak az előjele volt, hogy valami kellemetlen következik.
— Nórikám, te is érted, hogy Lillácska most… hát, nem könnyű helyzetben van — kezdte Erika, és összekulcsolta a kezét az ölében. — Nemrég vált el, nagyon megviselte. Támaszra van szüksége, családra maga körül. Ti pedig fiatalok vagytok, elfértek, helyetek is van bőven.
— Háromszobás lakásban élünk — felelte Nóra. — Az egyik szoba a háló, a másik a nappali. A harmadik a dolgozószobám, ahol dolgozom.
— Ugyan már, egy kicsit össze lehet húzódni!
Nóra elmosolyodott. Azzal a mosollyal, amelyet hosszú idő alatt tanult meg: nyugodt volt, hűvös, indulat nélküli, semmi fölösleges élesség nem volt benne.
— Nem, Erika. Nem lehet.
Az anyósa negyven perc múlva távozott. Magával vitte a pogácsákat, összeszorított szájjal lépett ki az ajtón, és az egész tartásából sütött, hogy ennek még lesz folytatása.
Nóra visszament a dolgozószobába, becsukta maga mögött az ajtót, és sokáig csak állt a polcok előtt. A könyvei. A kedvenc bögréje az alátéten. A fénykép a Mátrából, amelyet három évvel korábban készítettek a nővérével. Egy idegen nő fog itt aludni? Az én dolgaimhoz nyúlni? Az én levegőmet belélegezni?
Nem.
Este egyedül ment el otthonról. Gábornak annyit mondott, hogy bevásárlóközpontba megy. A férfi nem kérdezte, miért. Az utóbbi időben amúgy is egyre kevesebb kérdést tett fel.
Nóra elment az „Otthon Mestere” barkácsáruházba a Váci úton, megkereste a vasalatok és zárak részlegét, majd majdnem húsz percig állt a polc előtt, és végigolvasta a csomagolásokat. Kettőt választott. Az egyiket a dolgozószobára, a másikat a bejárati ajtóra, más típusút. Az eladó, egy huszonöt év körüli fiú, enyhe kíváncsisággal pillantott rá.
— Segíthetek a választásban?
— Köszönöm, már döntöttem.
Otthon Gábor a laptopján nézett valamit, és észre sem vette, hogy Nóra egy szatyorral tért vissza. A nő bement a dolgozószobába, magára zárta az ajtót, és elővette a zárakat. Az útmutató egyszerű volt; egy óra alatt megoldotta. Egyedül. Szerelő nélkül, telefonálgatás nélkül.
Az új kulcsot a farmerzsebébe csúsztatta, és egész este ott érezte a kemény, meleg kis tárgyat a combja mellett. Olyan volt, mint egy apró győzelem, amelyről egyelőre rajta kívül senki sem tudott.
Lilla csütörtökön érkezett meg.
Nóra a lift előtt pillantotta meg először: éppen akkor lépett ki belőle egy nagy bőrönddel és egy hátizsákkal, világos kabátban, olyan magabiztos arckifejezéssel, mintha nem is vendégségbe, hanem egy szállodába érkezett volna.