A megpakolt utazótáskát kicipeltem az előszobába, és letettem az ajtó mellé.
Gábor nem sokkal később jókedvűen, szinte fütyörészve bukkant elő a hálóból. Aztán meglátta a csomagját.
— Mi ez, költözés? Vagy adománygyűjtést szerveztél a ruháimból? — próbált viccelődni, de a hangja már akkor megbicsaklott.
— Vége az előadásnak — mondtam egészen nyugodtan. — Ebben a lakásban sem neked, sem az anyádnak nincs többé helye. Fogd a táskádat, és menj, építsétek fel azt a családi fészket máshol.
Az arca megnyúlt. Azonnal felvette a sértett, értetlen férj szerepét.
— Mégis miről beszélsz? Milyen anyám? Milyen holmik? Mi család vagyunk! Most komolyan egy meghatalmazás miatt csinálod ezt? Az csak formaság lett volna!
— Az a család, ahol a házat anyuci nevére vennétek, a feleséget pedig ott hagynátok egy szál semmiben? — idéztem vissza szóról szóra az éjszakai beszélgetésüket. — És milyen ügyletet is akartatok lebonyolítani, mondd csak?
A vonásai egy pillanat alatt megkeményedtek. Lehullott róla minden kedvesség.
— Te pénzéhes, önző nő vagy! — üvöltötte, és fenyegetően tett felém egy lépést. — Azt hiszed, kellesz bárkinek is a nyomorult négyzetmétereiddel?
— Még mindig házasok vagyunk, a fele engem illet! Én is adtam pénzt a felújításba!
— A magyar házassági vagyonjogi szabályok szerint az, ami a házasság előtt az egyik fél tulajdona volt, különvagyonnak számít — feleltem jéghideg nyugalommal. — A te nagy „felújításod” pedig abból állt, hogy egyszer felcsavaroztál egy polcot a fürdőben. Úgyhogy itt legfeljebb annyit szereztél meg, hogy kivihesd a saját kacatjaidat. Méghozzá most azonnal.
Ekkor röviden megszólalt a csengő. Gábor összerezzent, és úgy fordult hátra, mint akit rajtakaptak.
— Megjött a lakatos — közöltem, miközben elhúztam a reteszt. — Zárat cserél. Úgyhogy indulás, Gábor. A teljes körű meghatalmazásod pedig ettől a perctől érvénytelen.
A mester a szerszámosládájával határozottan belépett az előszobába. Gábor egy pillanat alatt felmérte, hogy tanúk előtt már nem érdemes jelenetet rendeznie, és azt is, hogy a nagyszabású terve látványosan összeomlott. Felkapta a kockás táskát.
Még próbált valami fenyegető búcsúmondatot kipréselni magából, de csak nevetségesen megbotlott a küszöbben, majd kisodródott a lépcsőházba.
Az ajtó becsapódott mögötte. A következő másodpercben felvisított a fúró.
Én pedig ott álltam az előszobában, és mosolyogtam. A volt férjem őszintén elhitte, hogy addig tépkedheti a tollaimat, amíg végül engedelmes, sarokba szorított tyúkká nem válok. Csakhogy az ilyen férfiak mindig megfeledkeznek egy egyszerű igazságról: ha egy nő szárnyait túl sokáig tördelik, nem biztos, hogy lezuhan. Lehet, hogy egyszerűen seprűt ragad, és kisöpri az életéből az összes szemetet.