— Ennyi idő alatt szerinted felvesznek valahová, munkába állok, megkapom az első fizetésemet, és még a te szent rezsiszámláidat is rendezzem belőle?!
— Én viszont azt gondolom, hogy két teljes év bőven elég lett volna arra, hogy találj akármilyen állást, ahelyett hogy rajtam élősködsz! — vágta vissza Eszter, most már emelt hangon.
A szoba levegője egyszerre megdermedt. Gábor szaporán lélegzett, tekintetében düh villant, amit már alig próbált palástolni.
— Jól van — préselte ki végül a fogai közül. — Ha szerinted én csak teher vagyok a nyakadon, ha te vagy itt a nagy kenyérkereső és mindenható családfenntartó, akkor tessék, intézd el egyedül. Teremtsd elő te a pénzt a számlákra. Végül is ez a te lakásod, nem? Akkor a te gondod is.
— Az én pénzemhez viszont engedély nélkül nyúltál hozzá — figyelmeztette Eszter hidegen.
— Jó célra ment! — csattant fel Gábor. — Anyám nem hibás azért, mert neked éppen nincs elég tartalékod!
Eszter egy pillanatra lehunyta a szemét. Mély levegőt vett, mintha magában sorba rendezné mindazt, amit már régóta ki kellett volna mondania. Amikor újra felnézett, a hangja már nem remegett.
— Rendben, Gábor. Akkor holnaptól kezdve minden saját kiadásodat magad fedezed. Tőlem többé egyetlen fillért sem kapsz.
A férfi gúnyosan felnevetett.
— Ezt most komolyan mondod? És áruld már el, miből fizetek bármit is, ha nincs munkám?
— Lesz — válaszolta Eszter nyugodtan. — Felnőtt ember vagy. Meg fogod oldani. És édesanyádat sem fogom tovább támogatni. Ha segítségre van szüksége, boldoguljon egyedül, vagy segíts neki te, ha ennyire fontos számodra.
Gábor arca eltorzult a haragtól.
— Szóval idáig jutottunk? — morogta fenyegetően. — Akkor beadom a válókeresetet. És kérem a közös vagyon megosztását is. A jog szerint ennek a lakásnak a fele engem illet!
Eszter szája sarkában halvány mosoly jelent meg. Aznap este először érzett valami különös könnyebbséget.
— Gábor, ezt a lakást a nagymamámtól örököltem. Ráadásul még az esküvőnk előtt. Ez különvagyon, nem kerülhet vagyonmegosztás alá. Bármelyik ügyvéd el fogja neked mondani ugyanezt.
A férfi zavartan pislogott, mintha nem akarná felfogni a hallottakat.
— Az nem lehet… öt éve házasok vagyunk!
— Ez semmit sem változtat rajta. Az örökség nem lesz automatikusan közös tulajdon, még akkor sem, ha valaki már házasságban kapja. Az enyém pedig már azelőtt az enyém volt, hogy összeházasodtunk volna.
Eszter ezzel kisétált az előszobába, feltépte a szekrény ajtaját, és előhúzott belőle egy nagy sporttáskát. Visszament, majd a táskát Gábor elé ejtette a földre.
— Csomagolj. Aztán menj az anyádhoz, akit ennyire védeni akarsz.
— Ezt nem teheted meg velem! — próbált tiltakozni Gábor, de a hangjából már eltűnt a magabiztosság.
— Dehogynem. Ez az én otthonom. És nem foglak tovább eltartani sem téged, sem az édesanyádat — mondta Eszter, és összefonta maga előtt a karját. — Harminc perced van.
Gábor kinyitotta a száját, mintha újabb sértést akarna hozzávágni, ám végül egyetlen szó sem jött ki rajta. Úgy bámulta a feleségét, mintha most látná először igazán. Aztán hirtelen felkapta a táskát, beviharzott a hálószobába, és ingerülten dobálni kezdte bele a ruháit meg a holmijait.
Nagyjából húsz perc múlva már az ajtóban állt. Az egyik kezében a degeszre tömött sporttáskát szorította, a vállán hátizsák lógott.
— Ezt még nagyon meg fogod bánni — sziszegte. — Senki sem akar majd feleségül venni. Egyetlen normális férfi sem vágyik olyan nőre, aki képes utcára tenni a saját férjét.
— Nem az utcára mész — felelte Eszter halkan. — Hanem az édesanyádhoz. Ahhoz az asszonyhoz, akiért ilyen elszántan harcoltál. Most már élhettek együtt.
Gábor akkora erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy az üvegek is beleremegtek. Eszter még hosszú másodpercekig mozdulatlanul állt az előszobában, és hallgatta, ahogy a férfi léptei egyre távolodnak a lépcsőházban.
Csak ezután ment vissza abba a szobába, ahol öt éven át Gábor kanapéja állt. Leereszkedett a padlóra, hátát a falnak vetette, és csendesen sírni kezdett. Nem önsajnálatból, és nem is Gábor miatt. A könnyei a megkönnyebbüléstől törtek elő. Öt évnyi teher, öt évnyi kihasználás ért véget azon az estén. Végre megnyílt előtte a lehetőség, hogy a saját életét élje.
Másnap Eszter felhívta a szüleit, és elmondta nekik, hogy el fog válni. István és Mária nem mutattak különösebb meglepetést. Régóta látták már, hogy a vejük nem dolgozik, miközben a lányuk tartja el kettőjük életét, csak eddig nem szóltak bele. Nem akartak ráerőltetni semmit.
— Kislányom, jól döntöttél — mondta végül az apja. — Gyere át hétvégén, nyugodtan átbeszélünk mindent.
Eszter kénytelen volt felvenni egy kisebb kölcsönt, hogy rendezni tudja az elmaradt közüzemi számlákat. Egy hónapon belül azonban az egészet visszafizette. Fél évvel később hivatalosan is kimondták a válást az anyakönyvi hivatalban. Gábor nem tiltakozott, és miután beszélt egy ügyvéddel, a lakásra sem formált többé igényt.
Erzsébet még jó néhányszor felhívta Esztert. Hol pénzt követelt tőle, hol a család széteséséért okolta. Eszter egy ideig meghallgatta, aztán egyszerűen letiltotta az anyósa számát.
Gábor pedig továbbra is az anyjánál lakott, és ugyanúgy a számítógépes játékokkal töltötte a napjait, mint korábban. A különbség csak annyi volt, hogy most már Erzsébetnek kellett eltartania a saját pénzéből. Eszter mindezt közös ismerősöktől hallotta, és amikor megtudta, csak elmosolyodott. Végső soron mindenki azt kapta, amit megérdemelt.