Ez alkalommal hatvanezer forintot kért, mert állítása szerint rendeznie kellett valamilyen adósságot a szomszédasszonyával. Eszter ismét nem kezdett vitába, csak elutalta a pénzt, noha éppen ezt az összeget szánta a laptopja javíttatására. A gép már napok óta alig indult el, minden bekapcsolásnál úgy viselkedett, mintha ez lenne az utolsó.
Újabb két hét telt el, amikor Erzsébet asszony megint előállt valamivel: most harminckétezer forintra volt szüksége egy új mikrohullámú sütőhöz. A régi, legalábbis az elmondása szerint, végleg felmondta a szolgálatot, ő pedig így még az ebédjét sem tudta megmelegíteni. Eszterben ekkor már gyűlt a feszültség, de Gábor olyan esdeklő tekintettel nézett rá, mintha az édesanyja sorsa kizárólag ezen múlna, hogy végül most is engedett, és elküldte az összeget.
Aznap este Eszter óvatosan szóba hozta a dolgot.
— Gábor, nem lehetne esetleg keresni anyukádnak valami könnyebb mellékállást? — kérdezte halkan. — Vannak olyan munkák, amelyeket nyugdíj mellett is el lehet vállalni. Mondjuk portásként, vagy takarítással pár órában.
Gábor úgy kapta fel a fejét, mintha sértést hallott volna.
— Te most komolyan ezt mondod? Az anyám ledolgozta az életét, legalább most hagyjuk már pihenni! Ötvenhat éves!
— Nem bántani akarom — felelte Eszter visszafogottan. — Csak azt látom, hogy folyton kevés neki a pénz.
— Mert minden egyre drágább, a bevétele meg ugyanannyi marad! — vágott közbe Gábor élesen. — Te is pontosan tudod, milyen nehéz most az idősebbeknek. Tényleg ennyire fáj neked, ha segítünk neki?
Eszter nem válaszolt. Érezte, hogy ebből megint csak veszekedés lenne, értelme viszont semmi. Inkább visszafordult a mosogatóhoz, Gábor pedig újra belemerült a játékába, mintha a beszélgetés meg sem történt volna.
A hónap végén Eszter megkapta a fizetését. Szokása szerint azonnal felosztotta: élelmiszerre, bérletekre, internetre, telefonra, közüzemi számlákra. A bankszámlán alig maradt valami a következő fizetésig, amely csak két hét múlva volt esedékes. A rezsire szánt pénzt külön áthelyezte a banki alkalmazásban egy virtuális alszámlára, hogy még véletlenül se nyúljanak hozzá.
Másnap reggel, amikor már indulni készült a klinikára, Gábor az ajtóban utánaszólt.
— Eszti, add ide egy pillanatra a kártyádat.
A nő meglepetten nézett rá.
— Minek kell?
— Be akarok fizetni a játékba. Ma jár le az akció, féláron van egy csomag.
Eszter homloka összerándult.
— Gábor, alig maradt pénzünk fizetésig. Miféle játékbefizetésről beszélsz?
— Csak pár ezer forint lenne! Nem szoktam állandóan kérni! — sértődött meg a férje.
— Most nem — mondta Eszter határozottan. — Ne haragudj, de erre jelenleg nincs keret. Majd a következő fizetés után, rendben?
Gábor grimaszolt, de nem kezdett vitatkozni. Eszter elment dolgozni, és fel sem merült benne, hogy a férje a háta mögött hozzá mer nyúlni a kártyájához. Megbízott benne, ezért soha nem dugdosta előle sem a táskáját, sem a pénztárcáját.
Három nappal később megérkeztek a postaládába a közüzemi számlák. Eszter már a lépcsőházban feltépte a borítékokat, és rögtön látta, hogy a befizetési határidő két nap múlva lejár. Úgy döntött, még aznap elintézi, mert a munka mellett könnyen kimehet a fejéből.
Elővette a telefonját, belépett a banki alkalmazásba, majd megnyitotta azt az alszámlát, ahová a rezsire félretett pénzt tette. Abban a pillanatban megdermedt. Az egyenleg üres volt. Pislogott néhányat, aztán újra ránézett, hátha rosszul látja. Nulla forint.
Visszalépett a főoldalra, és megnyitotta a tranzakciók listáját. Néhány mozdulat után megtalálta a bejegyzést: tegnapelőtt este százhúszezer forint ment át Erzsébet asszony számlájára.
Eszternek forróság öntötte el az arcát. Újra és újra elolvasta a sort, mintha attól megváltozna. Százhúszezer. Pontosan annyi, amennyit a számlákra különített el. A pénz az ő tudta és beleegyezése nélkül tűnt el, és ezt csak Gábor intézhette.
Aznap végig úgy dolgozott, mintha kívülről figyelné önmagát. Mosolygott a páciensekre, felvette a telefont, kitöltötte az űrlapokat, válaszolt a kérdésekre, de közben egyetlen gondolat zakatolt a fejében: hogyan merte Gábor elvenni a kártyáját? Hogyan utalhatott át ekkora összeget anélkül, hogy legalább megkérdezte volna?
Este a szokásosnál hamarabb hazaért. Gábor ugyanott ült, ahol mindig, a képernyőre tapadva, fejhallgatóval a fején.
— Gábor, beszélnünk kell — szólalt meg Eszter, miközben levette a kabátját.
— Mindjárt, csak egy perc, mindjárt vége a meccsnek — motyogta a férfi, anélkül hogy ránézett volna.
— Most — ismételte Eszter keményebben.
Gábor kelletlenül sóhajtott, levette a fejhallgatót, és hátrafordult.
— Mi az?
— Tegnapelőtt elvetted a kártyámat?
A férfi vállat vont.
— El. És akkor mi van?
— Miért utaltál át százhúszezer forintot az anyádnak úgy, hogy nem kérdeztél meg?
— Anya telefonált — felelte Gábor könnyedén. — Azt mondta, gond van a hitelével. Sürgős volt.