— Megérkeztek a közüzemi csekkek, anyád hitelének határideje is lejárt. Mégis miért nem rendezted?! — üvöltötte a munkátlan férj.
Eszter kapkodva húzta össze magán a kabátot, miközben idegesen az órájára pillantott. Alig negyven perce maradt, hogy beérjen a klinikára, a busz pedig szokás szerint sosem jött időben. Már a táskáját is felkapta, és az ajtókilincs felé nyúlt, amikor a hálószoba irányából elégedetlen férfihang szűrődött ki.
— Eszti, hozz már egy pohár vizet!
A nő megtorpant. Ujjai görcsösen szorították a táska pántját. Gábor a kanapén hevert, ugyanabban a pólóban, amelyben éjszaka aludt, és mereven bámulta a laptop kijelzőjét. Körülötte üres chipseszacskók, gyűrött energiaitalos dobozok és szétdobált apróságok hevertek.
— Gábor, el fogok késni. Menj ki érte a konyhába — válaszolta Eszter, igyekezve nyugodt hangon beszélni.
— Ne már! Mindjárt kezdődik a raid, nincs erre időm! — nyafogta a férfi anélkül, hogy akár egy pillanatra is elszakította volna tekintetét a képernyőtől.
Eszter nem vitatkozott. Szó nélkül bement a konyhába, megtöltött egy poharat vízzel, majd letette a kanapé mellett álló kis asztalra. Gábor csak biccentett, de rá sem nézett.
— Ma későn érek haza. A rendelő este kilencig nyitva tart — jegyezte meg indulás előtt.
— Aha — morrantotta a férje, miközben ingerülten kattogtatta az egeret.
Eszter nagyot sóhajtva kilépett a lakásból. Öt évvel ezelőtt, amikor hozzáment Gáborhoz, a férfi még értékesítési vezetőként dolgozott, és megbízható, komoly ember benyomását keltette. Két éve azonban elbocsátották, és azóta nem sikerült állást találnia. Pontosabban: igazán nem is próbálkozott. Valahányszor Eszter óvatosan szóba hozta, hogy ideje lenne munkát keresnie, Gábor azonnal előállt valamilyen magyarázattal. Egyszer a fizetés volt nevetségesen kevés, máskor a beosztás elfogadhatatlan, megint máskor az interjún ülő főnök bizonyult „teljesen normálisnak nem nevezhető” alaknak.
A klinikán aznap is idegőrlő volt a műszak. Eszter egyszerre próbált helytállni a recepción, felvenni a szüntelenül csörgő telefonokat, eligazítani a betegeket, és csillapítani azokat, akik elégedetlenül panaszkodtak a várakozás miatt. Reggel tíztől este kilencig dolgozott, heti hat napon keresztül. Amikor hazaért, többnyire már alig állt a lábán, mégis nekiállt vacsorát főzni és összepakolni, mert Gábor egész nap sem a takarításhoz, sem a főzéshez nem nyúlt hozzá.
Aznap este is fáradtan nyitott be az ajtón, és rögtön meglátta, hogy a reggeli edények ugyanúgy a mosogatóban tornyosulnak. Gábor továbbra is a gép előtt ült, ezúttal fejhallgatóval a fején, és hangosan magyarázott valamit a játék közben.
— Ettél ma egyáltalán? — kérdezte Eszter, miközben levette a kabátját.
A férfi félrehúzta az egyik fülest.
— Mi? Nem. Üres a hűtő. Azt hittem, hazafelé veszel valamit.
Eszter összeszorította az ajkát. Előző nap szándékosan annyit főzött, hogy Gábornak ebédre is maradjon. Úgy tűnt azonban, még az is túl nagy feladat volt számára, hogy betejen egy tányért a mikróba, és megmelegítse az ételt.
— Jó, akkor mindjárt készítek valamit — mondta végül kimerülten.
Miközben a konyhában vacsorát rakott össze, megszólalt a telefonja. A kijelzőn az anyósa neve jelent meg.
— Halló, Erzsébet asszony, jó estét — vette fel Eszter.
— Eszterkém, drágám, otthon van Gábor? Add már oda neki a telefont, kérlek, nagyon sürgősen beszélnem kell vele!
Eszter kiszólt a férjének. Gábor kelletlenül feltápászkodott a kanapéról, odament hozzá, és átvette a készüléket.
— Anya, mi történt? — kérdezte. Egy darabig hallgatott, majd egyre komorabb lett az arca. — Tényleg? Mikor? És ezt miért nem mondtad rögtön? Jól van, majd kitalálunk valamit.
A beszélgetés végén visszaadta a telefont Eszternek, aztán gondterhelten megvakarta a tarkóját.
— Anya azt mondja, kellene neki negyvenezer forint gyógyszerekre. Összevissza ugrál a vérnyomása, az orvos új tablettákat írt fel, és állítólag nagyon drágák.
Eszter megtörölte a kezét a konyharuhába.
— Rendben. Holnap reggel elutalom neki.
— Köszönöm, Eszti. Te vagy a legjobb — mondta Gábor, átkarolta a feleségét, adott egy puszit az arcára, majd mintha mi sem történt volna, visszaült a számítógép elé.
Nem ez volt az első alkalom, hogy Eszter pénzt küldött az anyósának. Az elmúlt egy évben legalább öt-hat alkalommal segített már Erzsébet asszonynak. Egyszer gyógyszerre kellett, máskor a hűtő javítására, megint máskor valamilyen „halaszthatatlan” befizetésre. Eszter sosem ült le pontosan összeadni, mennyi pénz ment el így, de abban biztos volt, hogy már nem kis összegről van szó.
Másnap az ebédszünetében, a klinika személyzeti szobájában ülve, átutalta Erzsébet asszonynak a negyvenezer forintot. Eredetileg ezt az összeget egy új télikabátra tette félre, mert a régi már szinte teljesen elhasználódott. Végül csak annyit gondolt magában: valahogy majd kihúz még egy telet abban is.
Egy héttel később Erzsébet asszony ismét jelentkezett.