— hessegette el a szavaimat az anyósom, és látható élvezettel lendült át támadásba.
Régóta várhatta már az alkalmat, hogy rám zúdítsa mindazt, amit magában gyűjtögetett.
— Nem ez a lényeg! Egy feleségnek otthon a helye, a férje mellett. Az asszony dolga, hogy melegséget teremtsen, rendet, családi fészket. Te meg hol csavarogsz állandóan?
Mária asszony teátrálisan összekulcsolta, majd széttárta a kezét, mintha valami tragédia főszereplője lenne.
— Nézd meg szegény Gáborkát! Teljesen lefogyott! Félkész ételeken tengődik, amíg te idegenekre mosolyogsz abban a klinikában.
Ránéztem a „csontsovány” Gáborra.
Az arca már jó ideje inkább azt üzente, hogy ideje lenne eggyel nagyobb ingeket venni neki. Ő közben nagy igyekezettel rágott tovább, és úgy bámult a tányérjába, mintha ott találná meg a megváltást.
— Bezzeg Krisztina is azt mondja — folytatta anyósom ünnepélyes hangon, diadalmas pillantást vetve a vendégre —, hogy egy tisztességes nő soha nem helyezi a karriert a család elé.
Krisztina szerényen biccentett, mintha ezzel hivatalosan is hitelesítené saját példás erkölcseit.
— Ötig dolgozik — jelentette ki Mária asszony büszkén. — A hétvégéi pedig rendesen szabadok. Aranyat ér ez a lány, nem is lány, főnyeremény. Pont ilyen asszony való egy komoly férfi mellé.
Ott álltam a saját konyhám közepén, és egyszerűen nem akartam elhinni, amit hallok.
Már nem is csak rólam beszéltek úgy, mintha ott sem lennék. A szemem láttára tartottak válogatást a helyemre. Bemutatták az új, engedelmesebb, kényelmesebb jelöltet.
— Jól értem, hogy élő feleség mellett rendeztek menyasszonyszemlét? — kérdeztem, miközben két kezemmel megtámaszkodtam az egyik üres szék támláján.
Ekkor végre Gábor is megszólalt. Úgy látszik, a két támogató nő jelenléte hamis bátorságot öntött belé.
— Anya nem mond hülyeséget, Anna — tolta el maga elől kényelmes mozdulattal az üres tányért. — Mostanában túlságosan sokat képzelsz magadról.
Enyhe lenézéssel mért végig.
— Krisztinának igaza van. A család ott kezdődik, hogy a feleség figyel a férjére, és tud alkalmazkodni. Te meg folyton a saját véleményeddel jössz. Ne felejtsd el: ez a lakás az enyém. Örököltem. Az én családomé.
Gábor kioktatóan felemelte a mutatóujját.
— Te egyetlen bőrönddel érkeztél ide, én pedig befogadtalak. Úgyhogy jobb, ha csendben maradsz, és hálás vagy, amiért egyáltalán elvisellek. Ha nem tetszik, senki sem tart itt erővel.
A mondatai nehezen, tompa súllyal zuhantak közénk.
Mária asszony arcán széles, győzedelmes mosoly terült szét. Szinte láttam rajta, mennyire várja, hogy sírni kezdjek, magyarázkodjam, vagy jelenetet rendezzek.
Krisztina lesütötte a szemét, és a megtestesült szelídséget játszotta.
Csakhogy könnyek nem jöttek.
Helyettük valami metszően tiszta felismerés maradt bennem: engem itt évek óta nem emberként kezeltek. Inkább ingyenes szolgáltatásnak néztek, amelynek külön funkciója az engedelmes bólogatás.
— Tudod, Gábor — egyenesedtem ki, és teljes nyugalommal néztem a férjem szemébe —, Csehov egyik írása jutott most eszembe.