Egy nagy magánfogászat vezető recepciósaként dolgozni olyan, mintha nap mint nap terheléses próbának vetnék alá az ember idegeit.
Tizenkét órás műszak alatt az ember egyszerre lesz diplomata, lélekbúvár, könnyeket felfogó zsebkendő és villámhárító.
El kell simítani a vitát azzal a pácienssel, akinek nem tetszik a héj színe. Meg kell nyugtatni a végletekig kimerült sebészt. A kasszát is hibátlanul le kell zárni.
Egy ilyen roham után már semmi másra nem vágyik az ember, csak forró zuhanyra és teljes csendre.
Azon a kedden azonban a nyugalom valamiért kimaradt a csomagomból.
Elfordítottam a kulcsot a mi — pontosabban, ahogy ezt nekem rendszeresen az orrom alá dörgölték, „Gábor családi örökségéhez tartozó” — lakásunk zárjában.
Már az első pillanatban éreztem: otthon vendégszerepel az anyósom.
A konyha felől élénk beszélgetés, tányércsörgés és az én saját húsos rakottam sűrű, fűszeres illata szivárgott ki. Azé az ételé, amelyet előző éjjel készítettem, a saját alvásidőmből lecsípve.
Levettem a kabátomat, aztán nesztelenül végigsétáltam az előszobán.
A konyhaajtóban megálltam. A látvány akár egy gúnyrajzoló vásznára is kívánkozott volna.
Az asztalfőn méltóságteljesen trónolt az anyósom, Mária asszony.
Mellette egy fiatal nő ült szerényen lesütött szemmel. A frizurája rendkívül gyakorlatias volt, a kardigánja pedig olyan fakó egérszürke, hogy már ránézni is lehangoló érzésnek tűnt.
Velük szemben Gábor, a férjem, jóízűen falta a rakottast. Olyan áhítatos arccal evett, mintha nem vacsorát, hanem mennyei mannát kóstolna.
A lány közben két kézzel szorongatta a kedvenc, névre szóló bögrémet.
— Ó, hát megérkeztél — közölte Mária asszony köszönés helyett.
Tetőtől talpig végigmért, különös tekintettel a szigorú munkahelyi kosztümömre.
— Mi itt Krisztinácskával vacsorázunk. Szegény gyerek munkából jött, átfagyott, hát behívtam egy kis melegre.
— Jó estét — mondtam higgadtan. — Krisztinácska mindig más bögréjéből teázik, vagy ez a kiváltság csak nálunk jár neki?
A lány összerezzent. A bögrét azonban esze ágában sem volt letenni.
Mária asszony rosszalló pillantást vetett rám.
— Te mindig csak a kifogásaiddal jössz, Anna. Nem mindegy, miből iszik az ember? Az számít, hogy milyen rendes teremtés!
Anyósom pártfogó mozdulattal megveregette a vendég kezét.
— Krisztina a szociális ellátásnál dolgozik. Állami alkalmazott! Biztos állás, megbecsülés. Nem úgy, mint egyesek, akik egy magánintézményben ugrálnak, ha szólnak nekik.
— Pontosabban egy klinika vezető adminisztrátora vagyok — javítottam ki csendesen. Belül azonban lassan, de biztosan feszült bennem egy húr.
— Jaj, felőlem lehetsz akár a recepció minisztere is!