— egy nagyszerű novellája, a „Júlia a nyakán”.
Gábor értetlenül ráncolta össze a homlokát. Az irodalom soha nem tartozott azok közé a dolgok közé, amelyek akár csak futólag is felkeltették volna az érdeklődését.
— Abban is van egy önhittté hízott hivatalnok, aki komolyan elhiszi, hogy egy darab kenyérrel megvásárolta a fiatal feleségét, és innentől azt tehet vele, amit akar — magyaráztam lassan, tagoltan. — Csak tudod, ott a férj számára meglehetősen csúnyán végződik a történet. A különbség mindössze annyi, hogy én nem vagyok hajlandó éveket várni a befejezésre.
Ezután a tekintetem a kisegérszürke kardigános lányra siklott.
— Magának pedig, Krisztina, örömmel átengedem ezt az állást.
A lány döbbenten pislogott rám, mintha hirtelen nem értené, milyen nyelven beszélek.
— Egy apró részletre azért felhívnám a figyelmét — mosolyodtam el kedvesen. — A rakott ételeket éjszaka kell majd megsütnie. Az ingeket úgy kell vasalni, hogy a hajtásuk akár vonalzóból is lehetne. A hivatalos fizetését pedig szépen át kell adnia Mária Szergejevna kezébe, természetesen a „közös családi kiadásokra”.
Egy pillanatra elhallgattam, hogy kiélvezhessem anyósom arcának megnyúlását.
— Jó étvágyat kívánok. A rakottast nyugodtan fejezzék be, tekintsék a ház búcsúajándékának.
Ezzel megfordultam, és bementem a hálószobába.
A hátam mögött Mária Szergejevna felháborodott rikácsolása csapódott utánam: neveletlenségről, hálátlanságról, tiszteletlenségről hadovált. De az egész már csak távoli zörejnek tűnt, mint amikor a szomszéd lakásban szól valami rosszul beállított rádió.
Kinyitottam a szekrényt, és elővettem az utazótáskámat.
A holmim egy részét már egy hete összekészítettem. Albérlet is került, szinte véletlenül: az egyik páciensem épp aznap említette a rendelőben, hogy kiadná a lakását, és otthagyta a telefonszámát, hátha valakit érdekel.
Valahol mélyen már régóta tudtam, hogy ezt a házasságot nemcsak értelmetlen megmenteni, hanem egyenesen ártalmas is lenne tovább toldozgatni a lelkem épségének rovására.
Csak arra vártam, hogy belül végre kattanjon az a bizonyos zár. Ma kattanással bezárult.
A táskák nehezebbek voltak, mint gondoltam. Ennyi csomaggal taxit hívni körülményesnek tűnt, ráadásul nem volt kedvem magyarázkodni senkinek.
Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam.
— László Viktorovics, jó estét. Elnézést a késői hívásért — mondtam, amikor a klinikánk tulajdonosa felvette.
— Mi történt, Saveljeva? Ég a rendelő? — kérdezte száraz, tárgyszerű hangon.
— Nem. Az életem magánrésze kapott lángra. Költözéshez kellene egy autó. Most azonnal.
László Viktorovics azok közé az emberek közé tartozott, akik nem fecsérelik az időt fölösleges sajnálkozásra.
— Írd az címet. A sofőröm húsz perc múlva ott lesz a szolgálati kisbusszal.
Fél órával később már a táskákat cipeltem ki az előszobába.
Gábor a konyhaajtóban állt, karját a mellkasa előtt összefonva. Minden erejével azt próbálta sugározni, hogy hidegen hagyja a döntésem, és fölöttem áll.
— Mégis hová indulsz ilyen késő este? — vetette oda megvetően.