Talán a Kockásfülű nyúl ment. Vagy valami más. Nem tudtam kivenni.
– Anna, félreérted az egészet.
– Mit értek félre? A házassági szerződést, amely szerint a lakás a tiéd lesz? Vagy azt a nyilatkozatot, amellyel a tudtom nélkül is eladhatóvá válik? Esetleg azt, hogy válás esetén lemondok a részemről? Mondd meg pontosan, melyik mondatot értelmeztem rosszul.
Hátradőlt a széken, és összefonta maga előtt a karját. Ismertem ezt a testtartást. Bezárkózás. Néma, kemény, régi reflex.
– Ki beszélte tele a fejed? Eszter?
– Teljesen mindegy, ki. Az számít, mi van ezekben a papírokban.
– Ez csak egy verzió volt. Előzetes. Elmagyaráztam volna.
– Mikor? Miután aláírtam?
Felállt, és járkálni kezdett a konyhában. Három lépés az ablakig, három vissza. Többre nem volt hely. Nyolc négyzetméter az egész.
– Te nem bízol bennem.
És ennél a mondatnál majdnem összeroppantam. Mert ez a mondat pontosan oda talál, ahol a legvédtelenebb az ember. Tizenkét év alatt a bizalom megszokássá válik. Olyanná, mint a levegővétel: nem gondolsz rá, csak csinálod. És amikor valaki azt mondja, hogy „nem bízol bennem”, odabent minden összerándul. Az ember legszívesebben azonnal visszakozna: dehogynem, persze hogy bízom, ne haragudj. Legszívesebben kitörölné az ügyvédet, a mappát, az apró betűket, az egész napot.
Aztán ránéztem Lilla füzetére. Arra a feladatra a vonatokról.
És megértettem: az A állomásról az a szerelvény már elindult. Nem lehet visszaparancsolni.
– András, én bíztam benned. Tizenkét éven át. Te pedig olyan iratokat tettél elém, amelyekkel lakás nélkül maradhattam volna. Mindent elveszíthettem volna. A gyerekkel együtt. És te erre azt mondtad: formalitás.
– Nem így akartam.
– Hanem hogyan?
Nem felelt.
Elzártam a gázt. Levettem a fazekat, rátettem az alátétre. Nyugodtan mozogtam. Nem remegett a kezem. Ezen még én magam is meglepődtem.
– Ki készítette ezeket a papírokat?
– Mit számít?
– András. Ki volt az?
– Egy ügyvéd. Ismerős. Azt mondta, így egyszerűbb, ha… – Itt elhallgatott.
– Ha mi?
Ekkor lecsúszott a földre. Nem ült vissza a székre, hanem a konyhaszekrénynek támaszkodva leguggolt, mintha hirtelen nem tartaná meg a lába. A tenyerébe temette az arcát, erősen, sokáig dörzsölte. Amikor végre leengedte a kezét, vörös volt az arca.
– El akarok menni – mondta rekedten. – El kell mennem. Csak nem tudtam, hogyan mondjam el. Azt hittem, ha előbb a lakás ügyét rendezzük, utána könnyebb lesz. Rövidebb. Nem lesz per, veszekedés, osztozkodás. Csak különmegyünk.
– Csak. Te viszed a lakást. Én meg mit kapok? A cseresznyés konyharuhát?
Felnézett rám.
– Adtam volna pénzt.
– Mennyit? A harminchatmillióból? Négyet? Nyolcat? Mert aláírtam volna, és azt sem tudtam volna, mennyit ér az egész?
Erre már nem volt válasza.
Lilla szobájából átszólt a hangja:
– Anya, éhes vagyok!
– Mindjárt, kincsem. Öt perc.
Visszafordultam Andráshoz. Még mindig a szekrény mellett guggolt. Nagydarab volt, széles vállú, a halántékánál ritkuló hajjal. A férjem. Tizenkét évem.
– El akarsz menni? Menj. De a lakást törvényesen fogjuk elosztani. Bíróságon, értékbecsléssel, mindennel, ami ilyenkor jár. Nekem már van ügyvédem. Neked, úgy látom, szintén. Lilla velem marad. És a tizennyolcmillió forintnyi részem is velem marad. Vagy maga a lakás, ha a bíróság úgy dönt.
– Anna…
– Még nem fejeztem be. Holnap összepakolod a holmidat. Vagy holnapután, nekem mindegy. Mehetsz ahhoz az ismerős ügyvédhez. Vagy ahhoz, aki miatt hétköznapokon is kölnit fújsz magadra. Ez sem érdekel már. De ezeket az iratokat megtartom. Katalin készített róluk másolatot. Ha a beleegyezésem nélkül bármit megpróbálsz elintézni a lakással, én tudni fogok róla. És a bíróság is.
Lentről nézett fel rám.
– Megváltoztál.
– Nem. Csak elolvastam az apró betűs részt.
Bement a szobába. Én megetettem Lillát. Hajdina, fasírt, aszalt gyümölcsből főzött kompót. Evés közben a törtekről mesélt: hogy a háromnegyed több, mint a kétnegyed, és most már tényleg érti, mert Júlia néni pizzát rajzolt a táblára.
Hallgattam, bólogattam, és közben arra gondoltam, hogy a háromnegyed valóban több a kétnegyednél. És arra is, hogy egy lakás fele, az én felem, nem „csak formaság”.
András szombaton költözött el. Két bőröndöt és egy sporttáskát vitt magával. Lillát előző nap elvittem anyámhoz, direkt azért, hogy ne lássa.
Az előszobában állt kabátban, kulcsokkal a kezében.
– A másik garnitúrát hagyd itt.
Letette a kulcsokat a kis szekrényre. A váza mellé, amelyben száraz kalászok álltak. Lilla gyűjtötte őket ősszel a parkban.
– Hívni fogom Lillát.
– Természetesen. A lányod.
Kinyitotta a száját, mintha még mondani akarna valamit. Aztán mégsem mondott semmit. Kilépett. Az ajtó halkan csukódott be mögötte. Még csak be sem vágta.
Ott maradtam az előszobában, és hallgattam, ahogy a léptei távolodnak a lépcsőházban. Magas mennyezetű, régi házban laktunk, minden hang sokáig visszhangzott benne. A lépései még jó ideig hallatszottak. Aztán lent becsapódott a kapu.
Csend lett.
Lenéztem a kezemre. A gyűrűre. Sima aranykarika, kő nélkül. Váci utca, huszonhat évesen, galambok, nevetés, egymásba kapaszkodó ujjak.
Lehúztam. Lassan, mintha a kezem elfelejtette volna a mozdulatot. Aztán letettem a szekrényre, a kulcsai és Lilla kalászai mellé.
Utána kimentem a konyhába, és feltettem a vízforralót.
A tea forró volt és édes. Két kanál cukorral, ahogy szeretem. Az ablakon túl hullani kezdett az idei első hó: apró, bizonytalan pelyhek kavarogtak, és még földet érés előtt elolvadtak.
Hétfőn elmegyek Katalinhoz. Beadjuk a vagyonmegosztást. Visszaszerzem a részemet. Vagy az egész lakást, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy a gyereknek biztos otthonra van szüksége. Fizetni fogom a hitelt. Dolgozni fogok. Esténként Lillával törteket oldunk meg, és lefekvés előtt mesét olvasok neki. Mindkét oldalt. Most már mindkettő az enyém.
A kék, műanyag, százhatvan forintos mappát pedig feltettem a szekrény legfelső polcára. Nem dobtam ki. Maradjon csak ott. Emlékeztetőnek arra, hogy az apró betűt mindig el kell olvasni. Akkor is, ha olajos a kezed. Akkor is, ha tizenkét éve szeretsz valakit. Akkor is, ha azt mondja: formalitás, és úgy mosolyog, hogy hinni akarsz neki.
Főleg akkor.