A lábam nem akart engedelmeskedni, ezért megkapaszkodtam a szék támlájában. Katalin nem ugrott fel, nem nyúlt utánam, nem kezdett nyugtatgatni. Csak kivárta, amíg összeszedem magam.
– Mennyivel tartozom a tanácsadásért? – kérdeztem.
– Nyolcezer forinttal. De üljön még vissza egy percre.
Leültem.
– Semmit ne írjon alá – mondta halkan. – Semmit, amit ő ad a kezébe, amíg én nem láttam. Ha sürgetni kezdi, mondja azt, hogy elkeverte a mappát. Vagy hogy nem volt ideje foglalkozni vele. Nyújtsa az időt, ameddig csak tudja. És ha még nincs külön számlája, nyisson egyet. Legalább a fizetése egy részét utalja oda. Csendben. Bejelentés nélkül.
– Azt hiszi, válás lesz belőle?
Katalin rám nézett.
– Azt gondolom, aki ilyen papírokat készíttet, az nem puszta kíváncsiságból teszi.
Amikor kiléptem az utcára, az eső már elállt, de a járda még vizesen csillogott, mintha felpolírozták volna. A pocsolyákban szürke ég és narancssárga lámpafény remegett. Két kamasz suhant el mellettem rollerrel, az egyik odakiáltott valamit a másiknak, de a hangja szinte azonnal szétfoszlott a nedves levegőben.
Ott álltam a lépcső tetején, a kék mappát szorongatva.
Kilenc oldal. Tizenkét év házasság. Hatvankét négyzetméter. Harminchatmillió forint. És az a mondat: „Írd alá, kérlek, csak formaság.”
Elindultam, igazából nem is én döntöttem így, a lábam vitt tovább. Mentem végig a Fő utcán, el a gyógyszertár mellett, aztán a kis élelmiszerbolt előtt, majd a játszótér mellett, ahol a sárga csúszda nedvesen fénylett. Egy nő babakocsit tologatott körbe-körbe. Oda-vissza, oda-vissza. Gépiesen, megszokásból. Néztem őt, és hirtelen arra gondoltam: vajon te tudod, mit írt alá a férjed? Tudod, mi lapul az íróasztalfiókjában?
Aztán azonnal leállítottam magam. Nem mindenki ilyen. Nem lehet mindenki ilyen.
Csakhogy az enyém ilyen volt.
A sarkon bementem egy kávézóba. Feketét kértem, cukor nélkül. Gyűlölöm a keserű feketekávét, de akkor valami keserűre vágytam. Azt akartam, hogy a számban is ugyanaz legyen, ami belül.
A kávé megégette az ajkamat. Jó volt így.
Elővettem a telefonomat, megnyitottam az üzeneteket. A beszélgetésünket Andrással. Az utolsó üzenete ez volt: „Vegyél 3,2-es tejet, Lillának a kásához.” Hétköznapi. Ártatlan. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mintha nem éppen olyan iratokat csúsztatott volna elém, amelyekkel egy mozdulattal kihúzhatja alólam az otthonunkat.
Feljebb görgettem. „Később érek haza, értekezlet.” Három hete írta, szerdán. Aztán még feljebb: „Szeretlek.” Augusztusban küldte, amikor az anyjához utaztunk Győrbe. Lilla a kertben rohangált, almát szedegetett a fűből, András a grill mellett állt, és mosolygott. Ott volt tőlem három méterre, mégis üzenetben írta, hogy szeret. Akkor nevetve mutattam neki a kijelzőt. Ő csak vállat vont, mintha nem értené, ezen mi olyan különös: „Na és? Szeretek neked írni.”
Összeszorult a torkom. Nem a kávétól.
Negyven percet ültem abban a kávézóban. Ennyi idő alatt újra és újra végigpörgettem mindent a fejemben. A kölnit. A szeptember óta egyre gyakoribb túlórákat. Az új telefonjelszót, amit „csak úgy, biztonságból” változtatott meg. És azt a mosolyt, amellyel a mappát elém tette. Kedves volt. Nyugodt. Gondoskodó. Amikor felidéztem, hányingerem lett.
Kimentem a kávézóból, felhívtam a munkahelyemet, és közöltem, hogy a nap hátralévő részében még betegállományban maradok. Aztán hazamentem.
A lakás üres volt. Lilla iskolában, napköziben négyig. András dolgozott. Megálltam az előszobában, és úgy éreztem, mintha a lakás, a mi lakásunk visszanézne rám. A fürdő türkiz csempéje, amit én választottam ki. A hálószoba tapétája, amit ketten ragasztottunk fel, veszekedve és nevetve. Lilla rajzai a hűtőn. A könyvespolc, félig az én könyveimmel, félig az övéivel. A konyhában pedig, az asztalfiókban, a vörös kutyás rajz alatt ott feküdt az a kilenc oldal, amely mindezt semmivé tehette.
Kihúztam a fiókot. Kivettem a rajzot. Három emberke állt rajta, mellettük egy kutya, mögöttük kék tetejű ház.
Lilla.
Kilencéves. Harmadikos. Holnapután matekdolgozatot ír. Fél a törtektől. Megígértem neki, hogy este gyakorolunk. És most ott álltam a rajzával a kezemben, de nem a törtek jártak az eszemben. Nem a vacsora. Nem a hörcsög, amelyet Réka bevitt az órára.
Hanem az, hogy hova megyünk vele, ha András eladja a lakást.
Anyám egyszobás lakásába a város szélére, ahol a plafon alacsony, és a lift tavaly tél óta nem működik? Vagy béreljek valami szobát a könyvelői fizetésemből, havi száznyolcvannyolcezer forintból, amiből lejön az adó, a napközi, az étel, minden?
Visszatettem a rajzot. Betoltam a fiókot.
És akkor valami átbillent bennem. Nem tudom pontosan megfogalmazni. Mintha a víz, amely már régóta a peremig emelkedett, egyszer csak túlcsordult volna. Nem nagy robajjal, nem látványosan. Csak megindult.
Abban a pillanatban megszűntem félni.
Ez nem jelentette azt, hogy könnyű lett. Egyáltalán nem. De a félelem helyén valami kemény maradt. Valami csontos, makacs, törhetetlen. Mint egy fal. Csakhogy ezúttal az én falam volt.
Felhívtam Katalint.
– Mit kell tennem, hogy megvédjem a részemet?
– Jöjjön be holnap – felelte. – Összeállítok egy tervet.
– Rendben.
Később elhoztam Lillát a napköziből. A parkon át sétáltunk haza, ő sárga gumicsizmában ugrált egyik pocsolyából a másikba, és lelkesen magyarázta, hogy Réka hörcsögét Tábornoknak hívják. Nevettem. Igaziból. Közben pedig odabent valami csendben dolgozni kezdett bennem, láthatatlanul, mint a fák gyökerei, amelyek lassan, kitartóan feltörik az aszfaltot.
Este András hétkor ért haza. Levette a kabátját. Megcsapott a kölni illata, amely mostanra már túlságosan is ismerős lett. Benézett a konyhába.
– Na? Aláírtad?
A tűzhely mellett álltam. Hajdina rotyogott, mellé fasírt készült. Lilla füzete nyitva feküdt az asztalon, éppen egy vonatos szöveges feladatnál: „Az A városból B város felé elindult egy vonat…”
– Ülj le, András – mondtam. – Beszélnünk kell.
Leült. Megdörzsölte az orrnyergét, aztán elmosolyodott. Ugyanazzal a mosollyal.
– Megmutattam az iratokat egy jogásznak.
A mosoly nem tűnt el az arcáról. Inkább megdermedt rajta. Mint éjszaka a pocsolya: felül jég, alatta még ott mozog a víz.
– Minek? – kérdezte egyenletes hangon.
– Mert ez nem hitelkiváltás. És ezt te is pontosan tudod.
Csend lett. A hajdina halkan bugyogott a tűzhelyen. Lilla szobájából rajzfilm hangja szűrődött ki.