Nálunk minden baj úgy kezdődött, hogy valami „csak átmeneti” lesz.
— Maga kőből van — suttogta Ilona.
— Nem. Csak végre nem viselkedem úgy, mint egy puha fotel, amibe bárki belesüppedhet.
Gábor az előszobában torpant meg.
— Kati… kiveszek anyámnak egy szobát. Andrással is rendbe teszem a dolgokat. Ha fél év múlva úgy állok eléd, hogy nincsenek adósságaim és nincs több hazugság, akkor hajlandó leszel beszélni velem?
— Egy kávézóban. Harminc percet. Anyád, Júlia és az „ez a mi lakásunk” kezdetű mondatok nélkül.
— Ez akkor esély?
— Nem. Ez határ. Ne keverd össze. Egyszer már megtetted.
Gábor bólintott. Katalin most először nem sértettséget látott az arcán, hanem egy felnőtt ember ijedtségét, aki végre rájött: nincs már kire rátámasztania a saját tehetetlenségét.
Egy hónappal később a válás unalmas, papírszagú mederben haladt. Gábor szobát bérelt egy nyugdíjas férfinál, nem messze a raktártól. Ilona végül mégis Erzsébethez költözött, és három nap múlva már össze is vesztek egy elektromos főzőedényen. András futársofőrként helyezkedett el, és üzenetet küldött Katalinnak: „Elnézést kérek. Nem tudtam, hogy apa ennyire másképp adta elő.”
Katalin csak ennyit írt vissza: „Most már tudja. Pénzt munkából kell keresni.”
Júlia egyik este telefonált.
— Beadtam a keresetet András ellen a tartozáselismerő papír miatt. Úgy érzem magam, mint valami boszorkány.
— A boszorkányok repülnek. Maga egyelőre csak abbahagyta a fuldoklást.
— Katalin, köszönöm, hogy nem csinált belőle cirkuszt.
— Cirkusz volt az. Csak kedvezményes jegyek nélkül.
Mindketten felnevettek, röviden, fáradtan.
Júniusban levél érkezett a közjegyzőtől. Kiderült, hogy az apja nem csupán a lakást hagyta rá, hanem egy apró telket is egy kertszövetkezetben. A papírok egy elírt cím miatt évekre megakadtak, most azonban előkerültek az irattárból. A telek nevetségesen kicsi volt: hat ár föld, egy félrebillent sufni, rozsdás hordó, és egy almafa, amely ránézésre túlélt három kormányt és a szomszéd kecskéjét is.
Nóra, amikor meglátta, felcsillant szemmel mondta:
— Anya, hát ez pont az a bizonyos vidéki házikó. Csak Gábor és a rokonsága nélkül.
— Ez nem házikó. Ez egy nagyravágyó fészer.
— De a tiéd.
— Na, ez a szó már tetszik.
A kerítés túloldaláról egy telt asszony szólt át, fején napellenzős kalappal:
— Maga László lánya? Jó ember volt az apja. Mindig azt mondogatta: „Az én Katim csendes, de ha sarokba szorítják, ajtóstul viszi a tokot is.”
Katalin elmosolyodott.
— Apa túl sokat képzelt rólam.
— Nekem nem úgy tűnik.
Augusztusban Gábor mégis felhívta.
— Kati, találkozhatnánk?
— A Kossuth utcai kávézóban. Szombaton. Fél óra.
Soványabban érkezett, ősz borosta ült az állán, és nem hozott magával dossziét. Már ez is eredménynek számított.
— Anyámnak béreltem egy szobát — kezdte. — András törleszt. Én vállaltam mellékállást éjjeli őrként. Júlia csak hivatalos ügyekben beszél velem. Szóval nem lett szép az egész.
— De legalább tisztább.
— Gyáva voltam.
— Kényelmes gyáva. Az rosszabb.
— Tudom. Igazad volt.
— Ettől a mondattól még nem javul meg a bizalom.
— Értem. Nem kérek vissza semmit. Csak szeretném, ha tudnád: most élek először tényleg a saját lábamon. És most látom először, hányan ültek a nyakamban, miközben én a tiéden ültem.
Katalin kavargatni kezdte a cukrot a kávéjában, pedig mindig cukor nélkül itta.
— Gábor, a második esély nem kulcs az ajtómhoz. Ha egyszer egyáltalán lesz ilyen, az ott kezdődik, hogy mindenkinek megvan a maga felelőssége és a maga számlája. Nincsenek volt feleségek a költségvetésben, felnőtt gyerekek az örökségemben, és anyák a konyhámban.
— És most?
— Most kimegyek a telekre. Dől a sufnim, terem az almafám, a lányom rajtam nevet, a lakásban pedig végre csend van. Egyelőre nekem ez elég.
Este hazament, az új kulccsal nyitotta ki az ajtót, aztán az ablakpárkányra tett egy üveg kaprot. A hűtő zúgott, a fürdőszobában csöpögött a csap, a felső szomszéd megint bútorokat tologatott, mintha az élet értelmét keresné a laminált padló alatt. Nem történt semmi csoda. Senki sem adta vissza a fiatalságát, nem hullott az ölébe vagyon, és nem jelent meg egy tökéletes férfi szerszámosládával.
Csupán annyi történt, hogy egy ötven fölötti nő többé nem tekintette büntetésnek az egyedüllétet. Megtartotta a lakását, a telkét, a lányát, a repedt bögréjét, és azt a jogát, hogy ne legyen mentőöv azoknak, akik saját maguk lyukasztották ki a csónakjukat.
A telefonja pittyent. Ilona írt: „Katalin, kivettem egy szobát. Nehéz. De igaza volt: mindenkinek kell a saját kulcsa.”
Katalin még egyszer elolvasta, elmosolyodott, majd visszaírta: „Vigyázzon rá. Hasznosabb, mint más kotlettje.”
Aztán leült az ablak mellé. Az udvarról por, benzin és sült hagyma szaga szállt fel. Valahol házastársak veszekedtek, csapódott a lépcsőházi ajtó, fiúk rúgták a labdát a kukák mellett. Az élet ugyanaz maradt: hangos, szűkös, tökéletlen.
Csakhogy most már az övé volt.
És ez nem a család vége lett.
Hanem egy otthon kezdete.